|
BFZ megvonási tüneteim
Lassan egy hónapja annak, hogy utoljára hallottam élőben a Budapesti Fesztiválzenekart.
Akkor ért véget a 2009/2010-es bérleti évad, bár ahogy a weblapjukon láttam, nyugati turnéra indultak az utolsó hangversennyel.
Azzal, ami még ma is dolgozik bennem.
Talán mert azóta nem voltam hangversenyen.
Vagy mert olyan volt.
Olyan fesztiválzenekaros.
Olyan Fischer Iván-os.
Bartók.
Gyerekkoromban játszottam Bartókot, ahogy minden zeneiskolásnak kötelező volt a Mikrokozmosz.
Nem volt rossz, de nem rajongtam érte.
Még mindig hátulgombolósként volt szerencsém a "három Bartókhoz", A Kékszakállú herceg várához, A fából faragtt királyfihoz és a Csodálatos mandarinhoz.
Az elsőtől szenvedtem, a másik kettőt elviseltem.
Akkor kezdtem megszeretni Bartók zenéjét, amikor hazahozták a hamvait (1988 július 7.) és minden róla szólt. Félhavi fizetésem ment rá arra a bibliofil csemegére, amit a Láng kiadó erre az alkalomra készített. Gyönyörű, bőrkötéses könyv, kézzel merített papíron, a tipográfusok atyaúristene, Szántó Tibor tervei alapján, Borsos Miklós Bartókot ábrázoló rézkarcával, versekkel, kézirat reprókkal, levélmásolatokkal, kézzel számozva, a hamvakat szállító Queen Elizabeth 2 postabélyegzőjével lepecsételve, ugyanis ezeket a könyveket is megutaztatták.
Nem a gyűjteményem becses darabja miatt, hanem mert akkoriban nagyon sok Bartókot játszott a rádió, közötte amolyan muzsika-népszerűsítő előadásokkal fűszerezve.
A fütyülhető-dúdolható Concerto volt az első, amibe beleszerettem, a III.zongoraverseny a második.
Háttérzenének Bartók teljesen alkalmatlan, viszont ha ritkán is, de előfordul, hogy kifejezetten megkívánom valamelyik művét.
A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára nem tartozott ezek közé - egészen a BFZ 2010 májusi koncertjéig. Fischer Iván egy kimondott szó nélkül segített felfedezni ezt a zenét.
Ha a Fesztiválzenekar Bartókot játszik, az mindig olyan mint egy ünnep.
Ritka alkalom, amikor kapok valami csodálatos ajándékot, ami eddig is az enyém volt, csak nem tudtam róla. Ez a Zene most nagyon magyar volt, nagyon szabad, helyenként szinte szemtelen, de igaz játék a javából, hiszen a zenét játszani szokás, nem csinálni, nem szenvedni, nem letudni.
Egy ismert zenemű új megvilágításban, tele geggel, érzéssel, egyszóval pompás volt!
Régen a BFZ a koncertekből lemezt is csinált, ezt bizony megvenném, ha kapható lenne, mert így akarom még sokszor!
Az évadzáró koncert második része zenei utazás volt, három kor zenéi egymásba ágyazva.
Az előadók szépen teljesítettek, ám az egész produkció számtalan kérdést hagyott maga után.
Jó-e, szabad-e ennyire beavatkozni egy zeneműbe, aminek volna eleje, közepe és vége?
Jó-e integetni a közönségnek, hogy bár a darabnak vége, de még ne tessék tapsolni, mert ide betesszük egy másik kor másik szerzője másik művének másik részletét?
Jó-e szünetet tartani, vizesblokkba, büfébe, bagózdába küldeni a közönséget egy monumentális zenemű közepén?
Én akkor és ott úgy gondoltam, hogy nem jó, nem tetszik.
Most, egy hónappal a történtek után azt mondom, lehet hogy mégis jó, hiszen ha egymás után lemegy Mozart Magnificatja, az észt kortárs Arvo Pärt Como cierva sedienta c. műve és néhány középkori zsoltár, akkor talán már el is felejtettem volna, hogy akkor is a MÜPÁ-ban voltam.
Most viszont még mindig gyakran foglalkoztat ez a koncert, és a koncerteknek valahol ez a célja. Hogy kizökkentsenek a mindennapokból, örömet és emelkedett élvezetet adjanak és megmozgassák a szépérzéket.
Ebből a szempontból tökéletes volt.
BFZ, kösz ezt az évet is.
Alig várom a következőt.
(Medwe), Medwe blog
2010. június 2
 
|
