|
A Budapesti Fesztiválzenekar tavasza és a Budapesti Tavaszi Fesztivál
A Budapesti Tavaszi Fesztivált a kezdetektől rendszeresen megkülönböztetett érdeklődés övezi, méltán - ugyanakkor, az adott koncertévadban való elhelyezkedése időről-időre más-más képet mutat. Néha valamely rendezvénye magányos hegycsúcsként emelkedik ki, máskor hegyláncként ábrázolható az érdeklődés és a színvonal képzeletbeli grafikonján. Amióta a Művészetek Palotájában szinte rendszeressé vált a sztárjárás, a fesztivál oázis-jellege megszűnt. Ennek is megvan a maga haszna; merészebb programokkal vállalkozhatnak a tervezők az adott évad saját profiljának kialakítására.
Elmondható, hogy a rendszeres koncertlátogatók „edzésben vannak”, jogosan támasztanak magasabb elvárásokat – s ennek megfelelően nő a kihívás, megőrizni a kiváltságos helyet az éves kínálatban. Emellett, természetesen, kötelez a rendezvénysorozat múltja is – így a hallgató „biztosra mehet”. Hazai és külföldi, rutinos és élőzenével ritkaságként élő egyaránt.
Immár harmadik éve a február végén megrendezésre kerülő „maraton” harangozza be a kulturális tavasz kezdetét – idén február 21-én a Beethoven-maraton, amelynek ötlete Fischer Ivánnak köszönhető. A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar közös projektje ez csakúgy, mint a Mozart-operasorozat, amely 2008-ban a Cosi fan tuttéval kezdődött, tavaly márciusban a Figaró házasságával folytatódott, idén pedig a Beethoven-maratont követően, a Tavaszi Fesztivált megelőzően a Don Giovannival adott egészen kivételes élményt. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem speciális operaelőadásokat tesz lehetővé; a hasonlóképp nemzetközi visszhangot kiváltó Wagner-Napok mellett a Mozart-sorozat is esztétikai alapelvek újragondolására készteti a nézőket-hallgatókat. Itt valami egészen különleges elképzelést valósít meg Fischer Iván, aki nemcsak karmesterként irányítója a produkcióknak, hanem a Figaro után a Don Giovanni látványáról is gondoskodik. Mondhatni, az ő rendezésében kerülnek színre az operák – de a közelmúltban a rendezés szó jelentéstartalma olyan lényegi változásokon ment át, hogy érdemes inkább megkerülni ezt a meghatározást.
Már a Figaro esetében is teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindaz, ami a szemünk előtt megjelenik, a zene által kifejezettek hatását erősíti (tehát nem szuverén képi világról gondoskodik, nem is ellenpontozza a kottafejekkel leírottakat). Minimális díszlettel, kellékkel, jelmezzel sikerült elérnie az előadásnak, hogy elementáris hatást érjen el a mű.
Az idén a Don Giovanni esetében is megvalósult e csoda, igaz, más eszközökkel. Itt szinte kézzelfoghatóan valósult meg, amit Fischer Iván „integrált operaelőadásnak” nevez; most nem a kevés színházi- ill. látványelem
lényegretörő hatásossága tűnt fel, hanem az, hogy következetesen végiggondolt-végigvitt látványvilág úgy tudod mindvégig gondolatébresztő lenni, hogy nem terelte el a mozarti zenéről a figyelmet. Az előadás aktív részesei a színészek, akik az emberi testekkel hozták létre a címszereplő-főhőst körülvevő közeget (a testiségről szóló darabban testek jelenítették meg az élettelen tárgyakat, díszleteket, bútorokat is). A háromszor színrevitt Don Giovanni izgalmas drámaelméleti tanításával felvértezve, örömmel nyugtázhattuk, hogy kivételesen gazdag opera-kínálattal jelentkezett idén – Erkel születésének bicentenáriumi évében – a Tavaszi Fesztivál.
Legnagyobb horderejűnek azt tartom a Budapesti Tavaszi Fesztivál idei programjában, hogy kiemelt helyet biztosított Erkel Ferenc operáinak. Vagyis: lehetőséget kínált, hogy tájékozódhassunk nemzeti operánk megteremtőjének életművében. Megismertetését aligha tűzhette ki célul – de így is kivételes mennyiségű hangzó anyagról gondoskodott. A „minőség” értékelése ezúttal másodlagos – bár nem kétséges, jelentősen hozzájárul, hogy mindenki közelebb kerüljön Erkel valódi nagyságának megítéléséhez. Műsorra került, a Fesztiválszínházban a Hunyadi László, a Thália Színházban a Bánk bán, a Brankovics György, a Báthory Mária és a Sarolta, az Operaházban a Dózsa György. A ritkán hallhatóak közül némelyik koncertszerűen, mások keresztmetszetként. Ahány produkció – annyi társulat; így a zene mellett az előadói teljesítmények is külön élményt jelenthettek.
Méltán fogadta hálás tetszésnyilvánítással a fővárosi közönség a debreceni Csokonai Színház Bánk bán előadását, s minden bizonnyal még nagyobb lett volna az érdeklődés, ha nagyobb nyilvánosságot kap, hogy ezúttal nem az átdolgozásból ismert verzió csendül fel, hanem az eredeti verzióhoz közelítő rekonstrukció. A Tiszaparti jelenet megrendítő szépségű látványára sokáig fogunk emlékezni (Melinda: Keszei Borbála, rendező: Vidnyánszky Attila, díszlet, jelmez: Alexandr Belozub).
A Dózsa György koncertszerű keresztmetszetét hallgatva gyorsan repült az idő; kár, hogy ilyen erős a húzás – sajnálkozhatott az érdeklődő. Testreszabott feladat volt ez a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának, Kovács János vezényletével atmoszféra-teremtő környezetet biztosítottak a szólistáknak. Címszereplőként Fekete Attila remekelt. A rendszeresen játszott Erkel-operák ismeretében élményt jelentett tapasztalni, hogy milyen sokatmondóan él - konkrét önidézetek nélkül, ám saját zenei szókincsével - markáns intonációs dallamfordulatokkal a szerző. Annak megfigyelését, hogy mennyiben jelentkeznek a zenedrámai kísérlet nyomai a műben, rendkívül megnehezítette a keresztmetszet-jelleg.
Fokozottan érvényes ez a probléma az utolsó Erkel-opera, a Brankovics György esetében, amelyet a korabeli kritikusok dramaturgiai szempontból a legizgalmasabbnak tartottak – Selmeczi György átdolgozása afféle hangzó képregénnyé egyszerűsítette a művet. A Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka (Selmeczi rendezésében és vezényletével) mégis vitális színházi élményt jelentett – csak épp az operának az életműben elfoglalt helye-jelentősége megítélhetetlen. E kérdést a kottaanyag tudományos elemzése, az un. Erkel-műhely szerepének felmérése válaszolhatja majd meg.
Az operakedvelők érdeklődésére tarthatott számot az Ory grófja (Rossini operáját a Szegedi Nemzeti Színház adta elő), Az Operaházban volt megint nagypénteken (mondhatnánk, természetesen) Parsifal, s a BTF keretében csendült fel új betanulásban, két szereposztásban R. Strauss remeke, A rózsalovag. A szereplők „permutálásával” azóta további bemutató tanúi lehettünk.
Mindent összevetve, az idei BTF legértékesebb vállalkozása az „Erkel-projekt”. Ezzel ugyanis olyan színfoltokat jelenített meg a hangzó palettán, amely a külföldi közönség számára egyedülálló jelentőségű tudásanyagot kínál: a szöveg - vagy akár a cselekmény - ismerete nélkül is részese lehetett a 19. századi magyar nemzeti romantikának.
Bárcsak eljutnánk oda, hogy hasonló jellegű, mélységű illetve szélességű hangzó példatárhoz juthasson végre a külföld a Tegnap magyar zeneszerzőinek műveiből is!
Fittler Katalin, Kritikai Lapok
2010. május 15
 
|
