A BFZ hangversenye, vezényelt Fischer Iván, közremûködött Sibylla Rubens és a Collegium Vocale Gent

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2010. május 9.

Az európai mûzenei örökség tartalmaz néhány olyan kompozíciót, amelyet a hagyomány még a remekmû státuszán belül is különleges jelentõséggel ruház fel, s ennek megfelelõen megilletõdött tisztelettel övez. Hogy csak három példát említsek: ilyen Bach Máté-passiója, Beethoven 9. szimfóniája vagy Schubert Téli utazás címû dalciklusa. Ez a státusz egyszerre elõny és hátrány. Elõny, mert fokozza a mûvekre irányuló figyelmet, és azt ígéri, hogy ezek az alkotások az értékeket feledõ mai társadalomban sem fognak elkallódni - és hátrány, mert a „jellel jelölt" zenék iránti szent elragadtatás megmerevíti az elõadói konvenciókat, és gátolja az újszerû interpretációs elképzelések érvényesülését. Bartók oeuvre-jében két mû biztosan akad, melyet a „megkülönböztetett bánásmódban részesülõ" darabok közé sorolhatunk: a Cantata profana, valamint a Zene húros hangszerekre, ütõkre és cselesztára. Az elõbbit az átmenet mítoszának paradigmatikus újrafogalmazásaként, az utóbbit a szimfóniaforma, a barokk gyökerû ellenpontos kompozíciós technika és a folklorisztikus ihletésû témavilág szintéziseként csodálja az utókor. Ez a csodálat mindkét esetben megnehezíti az elõadó dolgát, mert kényszerpályák veszélyét rejti magában. BR>

A Budapesti Fesztiválzenekar múlt hét végi, Mûvészetek Palotája-beli koncertjei közül a május 9-iki, vasárnapi esemény hallgatójaként úgy éreztem, Fischer Iván vezénylése a mûsort nyitó Bartók-opusz, a Zene elõadásában a kulturális hagyomány görcseit oldani igyekvõ, elfogulatlan olvasatra tesz kísérletet. Vezénylése nyomán remekül felkészített zenekara nem az Illyés által megénekelt „szikár, szigorú zenész", természeti perfekciójú alkotása iránti ájult csodálatot sugallta, más szóval nem igyekezett nyomatékosítani a „nagy mû" amúgy is mindannyiunkban élõ képzetét, hanem csupán egyszerûen és elfogulatlanul megszólaltatott egy partitúrát. E törekvés nyomán, úgy éreztem, a nyitótétel a szokásosnál kevésbé volt komor és súlyos, a tolmácsolás inkább a kontrapunktikus szólamszövet fel- és leépülésének kétirányú folyamatát tette plasztikussá, a scherzo nem annyira démoni volt, mint inkább játékos, sõt humoros, az Adagióban a sûrû atmoszféra és a sallangtalan egyszerûség uralkodott, míg a záró körtánc sodró lendülete ezúttal vitathatatlanul a népszerû hangütés közvetlenségét képviselte. Rokonszenves elõadás volt ez, mint minden olyan mûvészi törekvés, amely lesegíti az alkotót a szobortalapzatról, és mûvével együtt közel hozza a közönséghez. BR>

A koncertnek azonban ezúttal Bartók zenéje csak a bevezetõje volt, nem a fõszereplõje. A középpontban egy egyházzenei mûfaj, a zsoltár állt, és a programválasztás két egymás mellé helyezett ciklussal azt kívánta szemléltetni, hogyan dolgozta fel ezt a liturgikus mûfajt a 18. és hogyan a 20. század. A kiváló genti kórus, a Philippe Herreweghe által vezetett Collegium Vocale közremûködésével elõször a Mozart utolsó salzburgi évtizedének végén keletkezett Vesperae Solennes de confessore, a 339-es Köchel-jegyzékszámú Hitvalló Ünnepi Vesperás hangzott el, majd a szünet után egy mai szerzõ, az észt származású, ám harminc esztendeje Berlinben élõ Arvo Pärt Como la cierva sedienta (Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre) címû, spanyol szövegû zsoltárciklusa. Pontosabban Fischer Iván a Mozart-vesperás folyamatát az öt zsoltárt követõen megszakította, majd a második részben elhangzott Pärt-sorozat után, a teljes koncert befejezéseként szólaltatta meg a Mozart-mû záró, Magnificat-tételét - vagyis ily módon a 20. századi mûvet a 18. századi zene hangzó keretébe foglalta. BR>

A historikus régizenei iskolázottságú Collegium Vocale tiszta és áttetszõ hangzással, üdén és plasztikusan énekelte Mozart zsoltárait, a szopránszólókban pedig a Fesztiválzenekar koncertjein már máskor is üdvözölt Sibylla Rubens biztos vokalitású, kifejezõ énekét hallottuk. Fischer Iván vezénylete alatt a Mozart-ciklus felmutatta stiláris sokrétûségét: jelen volt az elõadásban az egyházi mûfajok által megkövetelt stile antico szigora éppúgy, mint az a derû és könnyedség, amely Mozartot gyakran a liturgikus kompozíciókban is jellemzi, sõt a karmester olykor még az operai hangvétel jelenlétét is érzékeltette.BR>

Ami Arvo Pärt 1999-ben bemutatott, nõi karra és zenekarra komponált zsoltárciklusát illeti, errõl beszámolván a kritikus két, egymással látszólag ellentétes véleményt kénytelen megfogalmazni. A divatos észt szerzõ neotonális-neoprimitív stílusa a maga könnyû sikerre kacsintó dúr-moll dallamosságával és modális harmóniáival, ingerszegényen egyhangú tematikájával és egészében véve az eltompult alkotói szellemre valló tartalmatlansággal még ebben az elkötelezett és perfekt tolmácsolásban sem válhatott vonzóvá. Sivár zenei világ ez, amelynek sikerét a manipulatív észjárás garantálja, hiszen mindig népszerûségre számíthat az, ami a befogadótól nem igényel szellemi ráfordítást. Magáról a darabról tehát nem mondhatok jót. A kompozíció mûorra tûzését azonban csak helyeselni lehet: a zenekaroknak, kórusoknak, szólistáknak fontos feladatuk, hogy a közönséget hozzásegítsék a jelen zenéjével való találkozáshoz, hiszen csak így lehetséges, hogy véleményt formálhassunk arról, ami a kortárs szerzõk mûhelyében keletkezik. BR>

Csengery Kristóf, Magyar Rádió Új Zenei Újság
2010. május 16