|
Fesztiválzenekar, május 7., MÜPA
Május első napjaiban zárta a Fesztiválzenekar idei szezonját. A műsor izgalmasnak ígérkezett, a koncert még ennél is izgalmasabb lett. A hangverseny Bartók (nagybetűs) Zenéjével kezdődött. Mindenki így emlegeti (nagy Z-vel), a teljes cím hosszú és bonyolult (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára). A rövid név nemcsak ennek a bonyolultságnak tudható be, hanem annak is, hogy azoknak, akiket Bartók megragadott, valóban ez a nagybetűs, a teljes, saját célú (nem öncélú!) Zene, a tiszta művészet.
A mű éppen az ütők, a xilofon és a cseleszta révén izgalmas, megragadó, azok számára is emlékezetes, akiknek nincs affinitásuk Bartók dallamaira. A Fesztiválzenekar közönsége nem egyértelműen Bartók-hívő. Mindemellett biztos nemcsak nekem hiányzott évek óta Bartók a repertoárból. Nehéz nem gondolni arra, hogy ez összefügg a Bartók-összkiadás monopolisztikus megvalósításával, a Fesztiválzenekar de facto diszkriminálásával e téren. A Zene remek lehetőséget ad a zenekar tagjainak, nemcsak az ütőknek, és Fischer Ivánnak is, hogy megjelenítse gondolatait. A közönség hatalmas ovációba tört ki a mű jellegzetes, befejezetlenséget, a folytatás készülődését sugalló záróakkordjai után. És… csak utólag vált világossá, miért szakította meg Fischer a tapsot, nemcsak a zenekart, hanem a közönséget is kitessékelve a teremből.
A második rész a program szerint két műből állt: Mozart Vesperása és Arvo Pärt Corno cierva sedieta című egyházi alkotásaiból. Egyikük sem nevezhető közismertnek, bár a Mozart művet a BFZ már előadta (utoljára 1998-ban, Salzburgban). A két mű nagyon is illik egymáshoz, mindkettő zsoltárokat dolgoz fel. Emiatt Fischer lényegében beillesztette az észt zeneszerző művét a Mozart Vesperás tételei közé. Először előadták a Vesperás öt zsoltárát – ezeket is megfűszerezve néhány középkori, Ausztriában talált antifonával (ezeket a kórus egy-egy tagja énekelte), majd jött Pärt zsoltára következett, majd együtt zárta le a részt a Mozart-mű Magnificat tétele. Illetve, még ezután is hallottunk egy villanásnyi antifonát.
Sokat lehet gondolkodni Fischer alkotásán, mert maga a koncert egésze, összeállítása is önálló alkotásnak tűnt. Az abszolút zene, amelyet Bartók Zenéje képvisel, a maga hirtelen befejezésével és a nagy ívű egyházzenei komplexum, ugyancsak egy furcsa, lecsengető akkorddal zárva együtt a zene végtelen történetét mutatták be. A három mű így kerek egészet alkot, mely több a részek összegénél.
A Fesztiválzenekar képességei és minőségét nem szükséges újra méltatni. Mindenképpen dicsérni kell azonban a Mozart-mű szólistáját, Sibylla Rubenst, aki remek hangját és énektechnikáját mind megjelenésével, mind mozgásával előnyösen kiegészítve szinte a földre hozta az égi művet. Ugyancsak kötelező felsőfokon szólni a genti Collegium Vocale kórusáról, amely Phillip Herreweghe karigazgató vesetésével már rég elérte a megérdemelt világhírt.
Kis Ádám, www.szabadpolgar.hu
2010. május 17
 
|
