|
Pótlás
2010. április 18. Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Reiner-bérlet
Budapesti Fesztiválzenekar
Km.: Garrick Ohlsson - zongora
Vez.: Peter Ondijan
Ralph Vaughan Williams: Fantázia egy Thomas Tallis-témára
Szergej Szergejevics Prokofjev: V., G-dúr zongoraverseny, op. 55
Felix Mendelssohn-Bartholdy: IV., A-dúr „Olasz” szimfónia, op. 90
Úgy érzem, nagy hiányt sikerül pótolnom ezzel a recenzióval. A Fesztiválzenekar egyetlen előadásáról sem sikerült eddig írnom – így ezt a „főbenjáró” bűnt most megpróbálom jóvátenni legutóbbi hangversenyük harmadik, vasárnapi előadásának elemzésével.
Először is pár gondolatot kell feltétlenül megosztanom, amit valószínűleg már többen megtettek előttem, de nem árt megismételni. Egyrészt félelmetes, hogy abban a korban, amikor a klasszikus zene állítólag haldoklik, a fesztiválzenekar három egymást követő nap ad koncertet, és mindhárom esetben a terem legalább 85%-a tele van, ha nem telt ház van. Nyilván ez a kvázi legjobb időpontok lefoglalásának is köszönhető (péntek és szombat este, ill. vasárnap délután), de ehhez hozzájárul az igen színvonalas brosúra (amely ráadásul a MüPa gyakorlatával ellentétben ingyenes) és a jól szerkesztett műsor. Egy szimfonikus nagyzenekari hangverseny műsora ugyanis alapvetően az utóbbi 150 év viszonylag nagyméretű együttest foglalkoztató repertoárjából tűzzön darabokat műsorszámra. Természetesen – gondolok itt a februári Kocsis/NFZ-féle Haydn szimfóniákra – ha egy együttesben megvan az a lehetőség, hogy kisebb partikban is igazán ütős, akkor természetesen lehet, sőt kell is kell használni, de szerintem a Fesztiválzenekar pont az, amelyik „nagyban” szól igazán jól.
Vaughan Williams művei sajnos túl ritkán szólalnak meg a budapesti koncerttermekben, pedig nem csak az első igazán angol-, hanem a 20. század első felének egyik meghatározó zeneszerzője, akit nyugodtan említhetünk a legnagyobbakkal egy lapon. Amikor a műsorválasztást dicsértem, akkor többek között erre is gondoltam, hogy ilyeneket mernek műsorra tűzni, mint a csak vonósokra – de abból viszont elég sokra – írt Fantázia egy Tallis témára. A darab betekintést nyújtott a Fesztiválzenekar általam legerősebbnek vélt pontjába –a (Magyarországon legalábbis) semmivel össze nem vethető, a szó klasszikus értelmében vett nemes vonóshangzásba. Mindegy, hogy a melyik hangszer, abból hány darab, vagy hogy vibratóval vagy a nélkül szólal meg, egyszerűen nem lehetett fogást találni, csak belefeledkezve élveztem azt az ezernyi színt, amit az est (esetemben: délután) karnagya, a kanadai és eredeti hivatását tekintve hegedűművész Peter Oundijan kihozott belőlük. Ő ugyanis nem fukarkodott színek használatával, ami nem baj, sőt létszükséges ebben a stílusban. Külön dicséretet érdemelnek a vonós szólók (Major Tamás, Eckhardt Violetta, Lukács Péter, Szabó Péter – puskáztam a műsorfüzetből). Annyi megjegyzésem lenne az amúgy makulátlan előadáshoz, térhatás (és ezáltal az eredeti szerzői elképzeléseket követve) érzékeltetéséhez a MüPa lehetőségeit talán jobban ki lehetett volna használni; de ez legyen a legnagyobb probléma.
Éles váltásként Prokofjev utolsó, G-dúr zongoraversenye következett. Az „új egyszerűség” jegyében komponált koncert igazi, hamisítatlan szocreál hangulatot teremtett, minderre ráerősített az immáron mindenféle fúvós hangszerrel kiegészült zenekar rendkívül száraz hangzása és a szólista, Garrick Ohlson igazán „zúzós” zongorázása. Azt hiszem a műnek így kellett megszólalnia (bár a szólista, hiába volt a teljes hangszer a zenekar előtt, néha még így is kicsit eltűnt a kavalkádban, de ezt a darab számlájára is lehet írni), bár volt bennem egy kétség, hogy a lírai lassútétellel mit kezdenek majd. Szerencsére arra teljesen megváltozott mind a szólista, mind a zenekar, így a filmzene-szerű 4., Larghetto tétel igazán szívhez szólóan csendült fel a Nemzeti Hangversenyteremben – csakúgy, mint a ráadás Chopin cisz-moll noktürn.
Érzésem szerint a hangverseny második fele – bár nem tagadom, lehetséges, hogy bennem van a hiba – kicsit „leült”. Végül is minden jó volt (egy-két nagyon apró hibát leszámítva a fúvósoknál), de valahogy a hangulat és a zene intenzitása már nem volt ugyanaz, mint az első félidőben. Számomra a Mendelssohn szimfónia előadása kicsit fáradt és fásult volt, pedig – mint mondtam – szinte minden a helyén volt. De valahogy mégsem „ütött”.
Egyébként lehet, hogy mégsem volt olyan jó ez a műsor? Ugyanis a sok egzotikus, számomra is új és érdekfeszítő darabok után a zseniális, de unalomig ismételt Olasz szimfónia akarva-akaratlanul rutinszerűen szólt. Ennek a jelenségnek a kutatását ajánlom a pszichológusok szíves figyelmébe…
Mátéffy János, Critica Musica
2010. április 19
 
|
