|
A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye, Garrick Ohlsson (zongora), vez. Peter Oundjian
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2010. április 18.
Fél Európát bebarangolta a Budapesti Fesztiválzenekar múlt heti koncertjeinek műsora - beszámolóm a három, azonos programmal hirdetett hangverseny közül az utolsó alapján készült. A zenés Európa-körút Nagy-Britanniából indult, mindjárt „kétszeresen" is angol muzsikával: Vaughan Williams Fantázia egy Thomas Tallis-témára című, vonószenekari kompozíciójával (melyhez útikalauzként a Fesztiválzenekar hagyományosan magas színvonalú koncertfüzete szolgált egy izgalmas leírással az állítólag „zene nélküli országról"). Nem hűvös angolsága, hanem kényes kezdő-textúrái miatt tűnt bátor vállalkozásnak a Fantázia kezdőszámként való műsorra tűzése. A hangzás minősége persze azonnal igazolta a döntést: Fischer Iván zenészei már a legelső taktusban tökéletesen összeérett tónust produkáltak. Ugyanakkor - érdekes módon - a hangverseny többi számában olykor éppen a tételindításokat éreztem kissé problematikusnak. Több alkalommal is úgy tűnt számomra, mintha az együttes vendégkarmestere, Peter Oundjian egy leheletnyivel előbb adott volna utasítást az indulásra, s így a muzsikusoknak nem sikerült azonnal bekapcsolódnia a zene sodrásába. Igaz, a koncertet záró szimfóniában ez csupán egy másodperc töredékéig volt érzékelhető, a versenyműben azonban több pontatlanságot eredményezett a szólistával való együttjáték tekintetében. Ez persze nagyjából a koncerttel kapcsolatos az összes kritikus észrevételt kimeríti, mivel az együttes hozta a szokásos formáját. „Ez egy hihetetlen zenekar! [This is an incredible orchestra!]" - közölte a vendégkarmester a megszokott világszínvonalat némi fásultsággal fogadó közönséggel a ráadásszám előtt; ő maga egyébként most először állt az együttes élén.
Fellépése számomra a Tallis-fantáziában bizonyult a legemlékezetesebbnek: itt pálca nélkül dirigált, s mozdulataival - talán nem függetlenül attól, hogy hegedűs kamarazenészként kezdte pályáját - szinte beleolvadt a vonósjátékba, és folyamatos intenzitásra tudta sarkallni zenészeit. A jellegzetes angol többkórusosság megidézésére a mű apparátusa egy vonósnégyesre, továbbá egy nagyobb és egy kisebb együttesre tagolódik, s Fesztiválzenekar előadásában ezek egészen különböző hangon szólaltak meg. Telten, mégis simán szólt a nagy vonóskar; izzó, gazdag kamarazenei-textúra bontakozott ki a vonóskvartett játéka nyomán; a zenei történéseket visszhangzó, a pódium hátsó részébe ültetett kisegyüttes pedig csaknem úgy hangzott, ahogy a mai régizenei előadások a Tallis-korabeli hangszeres muzsikát rekonstruálják. Az egész, jól megtervezett hangszín-mozaiknak talán ez a szelete bizonyult a legizgalmasabbnak.
A szigetországból a kontinens felé - annak is a legkeletibb végébe - vitt ezután a Fesztiválzenekar útja: a koncert középpontjaként ugyanis Prokofjev V. zongoraversenye hangzott el. (Az orosz zeneszerző persze még nyugat-európai évei végén komponálta e művét, így tehát Párizst, sőt az ősbemutató helyszínéül szolgáló Berlint is érintettük képzeletben.) A már említett, apró botlások ellenére az est talán legmaradandóbb élménye volt ez a produkció. Garrick Ohlsson amerikai zongoraművésznek még a megjelenése sem szokványos: a már nem teljesen fiatal, daliás termetű művész az ifjú sztárzongoristák közegében igen üdítő jelenségnek hat; már azáltal annak hatott, ahogy természetes keresetlenséggel elfoglalta helyét hangszerénél. Játéka egyfelől nagyon is harmonizált a külsőségekkel: póztalan, szikár, tiszta előadást hallhattunk tőle. A versenyműben a zenekar is jelentős szerepet kap; a szólista olykor párbeszédet folytat, vitázik vele, máskor pedig a kísérő együttestől szinte különálló zenei dimenziót képvisel. Rendíthetetlenséget sugalló magatartásával és játékmódjával Ohlsson lenyűgözően tárta elénk ezt a textúrát, s nagyszerűen tudta érvényesíteni az eseménydús zenekari szövetben is a zongoraszólam autonóm pozícióját. Játékának más jellemzői ugyanakkor éles ellentétben álltak a látvánnyal (azaz a szigorú, szinte merev zongorázás képével). A Prokofjev-mű finomkodó, folyondárszerű díszítő elemeit például olyan eleganciával tolmácsolta, hogy csöppet sem kárhoztattam a közönséget, amikor önkéntelen tapsban tört ki hallván a pianista bejelentését: ráadásnak egy Chopin-noktürnt fog játszani. Chopinben és Prokofjevben egyaránt lenyűgöző volt a billentés minősége: a művész egészen kecsesen, törékenyen nyúl a billentyűzethez, kéztartása olyan magas, hogy úgy tűnik, mintha ujjai éppen csak elérnék a zongorát, s ettől válna a hangzás olyan sajátosan áttetszővé, lebegővé. Nem csoda tehát, hogy ez a különleges billentés és a szinte szögletesen precíz közelítésmód lenyűgöző elegyet alkotott előadásában.
A nyugati világban hol máshol érhetne véget egy zenei utazás, mint Németországban - de Mendelssohn Olasz-szimfóniája révét a mediterráneum se maradt ki a sorból. Interpretációja tündöklő és minden pillanatában érdekfeszítő volt - méltó befejezése egy kitűnő koncertnek.
Kusz Veronika, Magyar Rádió Új Zenei Újság
2010. április 25
 
|
