|
Budapesti Fesztiválzenekar - Takács-Nagy Gáborral és Peter Oundjiannal
Kétszer is vendég karmester állt a Budapesti Fesztiválzenekar élén, mindkét koncert – megszokott módon – háromszor hangzott el, két helyszínen. Mindkét karmester először hegedűsként dolgozott, mindketten koncertmesterek voltak neves zenekarban, mind Takács-Nagy Gábor, mind Peter Oundjian világhírű vonósnégyes primáriusaként is ismert, utóbbi a Tokyo Quarteté. A műsorválasztás mindkét esetben tartogatott meglepetéseket, mindenesetre érdekes volt, ritkán hallható művek is szerepeltek.
A Haydn–Mozart plusz sorozatkoncertjeit az Olasz Kultúrintézetben hallhatta a közönség, Takács-Nagy Gábor, a Takács vonósnégyes korábbi primáriusa és a BFZ egykori koncertmestere vezényletével. Benjamin Britten Simple Symphonyja (Op. 4.) a szerző korai műve, a gyerekkori darabok egyike, melyet vállalt később is. Olyan műveken alapul, melyeket kilenc és tizenegy éves kora közt írt, a forma követi a műfaj négytételes rendjét. Az egyéni hang még nincs jelen a – Britten által Gyerek- vagy Kölyökszvitnek is nevezett – műben, mint ifjúkori darab azonban érdekes, a későbbiek fényében. A Fesztiválzenekar vonósai némi megingásoktól eltekintve jól játszották a művet, fűszeres volt az első tétel kidolgozásában a lefelé tartó egyszerű skála, a második tétel triójának vaskos bőgő pizzicatói, a kiváló dinamika, a humor ábrázolása. A szenvedélyes Sentimental Saraband G-orgonapontja és nyugvópontjai éltek, amit nem igazán mondhatunk el más művek, más előadások, más előadók esetén. A szlávos jellegű záró tétel hangulata tetszett, a hegedűk –az első tételhez hasonlóan – kisé pontatlanok voltak. A basszust helyenként soknak éreztem, a tekintélyes számú hegedűk ellenére.
A másik, a koncert végén játszott Bizet-szimfónia – szinten fiatalkori mű – ugyanolyan tanulságos, mint Brittené. A formaérzék még nem az igazi, a hangzásvilág még nem a szerzőre jellemző, de a tehetség érezhető. Nem véletlen, hogy később mindketten a vokális zenéhez fordultak. Bár Brittennek van másik szimfóniajellegű műve, nem járta végig az utat, ahogy a bécsi klasszikusok, korai romantikusok, Mahler és sokan mások. Bizet C-dúr szimfóniáját nagyon jól játszotta a zenekar, sokkal többet kihozott a műből, mint amennyi benne van. Tetszettek a dinamikai váltások, az első tétel végén a trombita fortéja, a második tétel fokozásai, a Scherzo rusztikus(kodó) dudabasszusa (a fölötte lévő dallam nem illik hozzá). A második tételben a gyönyörűen játszott oboaszóló ötször szerepel, nem az előadás miatt volt már sok a dallamból, hanem a zeneszerzői tapasztalatlanság – egy karakteres hangszer szólója akkor az igazi, ha ritkán van szerepe. A záró tétel kicsit hajszolt volt, a hegedűk pontatlanságai erre vezethetők vissza. Takács-Nagy Gábor láthatóan vehemensen vezényelte a szimfóniákat, talán vehemensebben, mint ami a művekben rejlik, ügyelt a hangzásarányokra, jó dinamikai íveket rajzolt.
Joseph Haydn Esz-dúr trombitaversenye Haydn utolsó szimfonikus műve, derűs, bájos, virtuóz és lágy, április 11-én Tóth Balázs játszotta a szólót. Úgy hallottuk a versenyművet, amilyennek írta a szerző: könnyednek, de mégis megejtőnek, virtuóznak, de nem csak a technikai tudás csillogtatása miatt, lélegzőnek, éneklőnek. A szólista korábban a zenekar Végh Sándor-versenyének nyertese volt.
Az április 17-i koncertet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben tartotta a zenekar, nyitó számként Vaughan Williams Fantázia egy Thomas Tallis-témára című művét játszották. Nem véletlen, hogy a szerző Fantáziája nem állandó repertoárdarab. Van benne fantázia, de sajnos nehezen bontakozik ki, többször elmondja a szerző ugyanazt, ugyanúgy. Az ígéretes kezdés sajnos unalomba fullad, a nagy együttes, egy kisebb csoport és egy kvartett különböző és különleges hangzása ellenére, akkor is, ha olyan együttes játssza, mint a Fesztiválzenekar. Peter Oundjian látványos vezényletével ideális hangzásban szólt a mű, az óriási íveket rajzolni lehetett volna, a forte (a zeneszerző szándéka szerint jóval a csúcspont előtt) zengett, a kamaraegyüttes szordinált hangzása néha régiesen-kísértetiesen-visszhangszerűen szólt. A közönség, kritikusok véleményét megosztó művet a glouchesteri katedrálisban mutatták be 1910-ben.
Prokofjev V., G-dúr zongoraversenye is ritka vendég a koncerttermekben, bár a szerző utolsó koncertje zongorára. Valóban egészen más, mint az előzőek, kevésbé csillogó, kevésbé mutatós. Oundjian nem tudott mit kezdeni a művel, nem mutatta pontosan az ütemváltásokat. A karakterek nem azok voltak, amiket a zene sugallt: a második tétel oboaszólójának megvalósítása nem illett a zenei anyaghoz. A nagyon rövid harmadik és ötödik tételben hajszálon múlt, hogy nem csúszott szét a zenekar. Nem valósult meg a zongora és zenekar közötti párbeszéd, pedig a nagyszerű szólista, Garrick Ohlsson törekedett rá. Nagyon szép volt a mű gerincét képező, helyenként barokkos negyedik tétel: a vonósok dús hangja, a drámai dobütések, a rezesek, a zongora zsongása mellett a bensőséges zárásra kellett figyelni. A hatalmas termetű Garrick Ohlsson gyönyörű hangszíneket varázsolt, pianói teltek, de mégis légiesek voltak. A nehéz technikai részek nem okoztak gondot, a dinamikai megoldásai különösen a halk tartományban mívesen kidolgozottan és természetesen szóltak, a ráadásnak játszott Chopin-noktürn megerősítette ezt.
Mendelssohn Olasz szimfóniája hálás mű, nem véletlen, hogy gyakran hallható a koncerttermekben. Oundjian képes volt megláttatni a mű szépségét, változatosságát, karaktergazdagságát. Az első tétel fafúvós beúszásai csodálatosak voltak, a negyedik tétel hangszínei tetszettek. Talán itt lehetett észrevenni, hogy a hegedűt jól ismerő karmester áll a zenekar élén: rendkívül jó ritmikát kért és kapott Oundjian a hegedűktől, szinte szikráztak a húrok-vonók. A záró tétel lötyögése, a lassú tétel kevés mondanivalója és a harmadik kürtbakija ellenére a mű jelentékeny előadását hallottuk.
Lehotka Ildikó, Papíruszportál
2010. április 23
 
|
