|
Negyven évig nem szólaltam meg magyarul
A Budapesti Fesztiválzenekar a budapesti Mahler-ünnep keretében mutatta be a MűPa Fesztiválszínházában Fischer Iván vezényletével Hans Krása Brundibár című gyermekoperáját. A Fesztiválzenekar produkciója az ősszel országos turnéra indul: iskolákban játsszák majd, gyermekközönség előtt.
A mű eredetileg egy 1938-as prágai kultuszminisztériumi operapályázatra íródott, eredményhirdetésre azonban a német megszállás miatt már nem került sor. Bemutatóját - konspiratív körülmények között - a prágai zsidó árvaházban tartották. A konspirációra azért volt szükség, mert a faji törvények tiltották, hogy zsidók kulturális rendezvényeket látogassanak. A szerző, Hans Krása már nem vehetett részt az árvaházi bemutatón, ő akkorra már a cseh kulturális élet számos képviselőjével együtt a theresienstadti, vagy ahogy csehül hívták: terezíni koncentrációs tábor foglya volt. A prágai bemutató és az azt követő második előadás után nem sokkal az előadásban részt vevő gyerekek többségét a bemutatót betanító és vezénylő karmesterrel együtt ugyancsak Terezínbe deportálták, ahol a mű egy év leforgása alatt ötvenötször hangzott el. Krása a többi terezíni zeneszerzővel, Gideon Kleinnel, Viktor Ullmann-nal és Pavel Haasszal, valamint a produkcióban szereplő gyerekek többségével együtt 1944 késő őszén az auschwitzi gázkamrában halt meg.
Terezín helyzete különbözött a többi koncentrációs táborétól: „átmenőtábor" volt, és egyben propagandacélokat is szolgált: a koncentrációs táborok iránt érdeklődő külföldieknek is mutogatták, sőt, 1944 nyarán Der Führer schenkt den Juden eine Stadt (A Führer várost ajándékoz a zsidóknak) címmel a nácik filmet is forgattak. (Ez - a világhálón is megtalálható - propagandafilm a táborban folytatott különböző szabadidős tevékenységek mellett részletet mutat a Brundibár egyik előadásából is.)
A Brundibár mostani budapesti bemutatójára érkezett Izraelből a legutolsó terezíni Brundibár-előadás egyik szereplője, Simon Segali, aki később Izraelben operaénekes lett, énekesi pályája lezárása óta pedig idegenvezetéssel és tolmácsolással foglalkozik.
A történet idején, 1944-ben még Székely Lacikának hívták, és pesti zsidó kisfiú volt.
- Terezínben elsősorban cseh, német és holland zsidók raboskodtak, magyarok nem sokan. Ön hogy került oda?
- Tizenegy éves voltam 44-ben. Egy májusi napon az utcán összefogdostak egy transzportnyi magyar zsidó gyereket, köztük engem. Teherautóval vittek a Nyugati pályaudvar egyik külső vágányához, és ott bevagoníroztak. Ezeregyszáznegyvenkét gyerekkel indult el a szerelvény. Az út három és fél napig tartott.
- A családja mit tudott önről?
- Csak annyit, hogy eltűntem. A felszabadulás utánig a szüleim nem tudtak rólam, nem tudták, mi történt velem. 45 után viszont a csodánkra jártak az ismerősök, mert a négytagú család minden egyes tagja visszatért a deportálásból.
- Azt tudjuk, hogy összesen tizenötezer gyerek került Terezínbe, és hogy közülük mindössze ezren maradtak életben. Vajon a Pesten összeszedett és Theresienstadtba vitt gyerekek közül önön kívül hányan élték túl a deportálást?
- Nem tudom. Nekem szerencsém volt. Amikor kiszálltunk a tehervagonból, már aki túlélte az utat, mert főleg a kisebbek közül sokan haltak meg útközben a zsúfolt vagonban étel és ital nélkül, felsorakoztattak bennünket, és azt mondták, most megyünk mosakodni. Ekkor történt meg az a csoda, aminek valószínűleg az életemet is köszönhettem: a vonatnál megjelent egy Gustav Schorsch nevű fiatalember, akiről kiderült, hogy az egyik terezíni színház színésze és rendezője, és megkérdezte, van-e közöttünk valaki, akinek van valami színházi előélete vagy tapasztalata?
- Milyen nyelven beszélgetett önökkel?
- Csehül. A többi gyerek nem is értette, az én nagyszüleim viszont a Felvidéken éltek, úgyhogy minden vakációt, születésnapot és szénszünetet náluk töltöttem, így aztán jól megérttettem magam szlovákul és értettem a cseh nyelvű kérdést. Feltettem a kezem, merthogy én akkor már Lakner bácsi gyerekszínházában színészkedtem. Schorsch kikérdezett, majd magával vitt a színészlaktanyába. A többi gyerek sorsáról nem tudok, elszakadtam tőlük, nem tudom, mi történt velük. Valószínűleg vitték őket tovább Auschwitzba. Theresienstadt átmenő állomás volt. Onnan állandóan indultak a szerelvények Auschwitzba, és sosem tudhattuk, ki lesz a követező transzportban.
- Említette a színész-laktanyát. Tudnivaló, hogy Terezín erőd és garnizonváros volt, amely II. József idején épült, és eredetileg védelmi célokat szolgált. Itt, a laktanyákban létesítettek a németek 1941 novemberében koncentrációs tábort. Ismert tény, hogy itt - szöges ellentétben a többi táborral - élénk szabadidős tevékenység és benne kulturális élet folyt. Színházak működtek, koncerteket rendeztek, volt könyvtár, iskola.
- Az egész város azt a célt szolgálta, hogy elhitessék a nyugati világgal: a koncentrációs táborokról szóló hírek nem igazak. A város utcáin viszonylag jól öltözött emberek sétáltak, és tele voltak a kirakatok, amelyek mögött nem voltak üzletek... De ezt a svéd, svájci és egyéb vöröskeresztes delegáltak nem látták.
- Ott tartottunk, hogy a színészkaszárnyába került. Milyen körülmények között élt ott?
- Viszonylag jó körülmények fogadtak, kaptam enni, nem vittek el dolgozni, még egy vaskályha is volt, úgyhogy ősszel és télen sem fáztunk nagyon. Minden elfoglaltságom abból állt, hogy próbákon kellett részt vennem. Fizikailag tehát viszonylag jó állapotban voltam, lelkileg viszont nem, hiszen állandóan újabb és újabb transzportokat indítottak. Nem tudtam, hogy hová, csak azt, hogy akit elvittek, nem tért már vissza.
- Ezt egy tizenegy éves kiskölyök is pontosan így látta? Vissza tud emlékezni akkori lelkiállapotára?
- Valószínűleg már akkor is erős lehetett bennem a túlélő ösztön. Nem engedtem túl közel magamhoz, amit láttam. És szerencsére már gyerekkoromban is volt humorérzékem. A humor sok mindenen átsegíti az embert. Amúgy meg kerestem a többi gyerek társaságát. Voltak ugyanis néhányan, sőt, egy kis létszámú iskola is működött, ez is azt volt hivatott bizonyítani a vöröskeresztes delegációknak, hogy Terezínben normális élet folyik. A gyerekek iskolás egyenruhát kaptak, és tanító néni is volt, akit Lauscher Irmának hívtak. Ha csak tehettem, az iskolásokkal játszottam. Bár fogalmam sem volt a zsidóságról és a zsidó ünnepekről, emlékszem, Lauscher Irma néni egyszer szerzett valahonnan egy palántát, és elmondta, hogy ma ünnep van, Tu bisvát, és ilyenkor a zsidók világszerte fát ültetnek. Mi is kerestünk egy helyet, lehettünk talán húszan-huszonegyen, és Irma néni vezetésével elültettük a facsemetét. A többiek énekeltek néhány gyerekdalt, én az éneklésből kimaradtam, mert nem ismertem a cseh dalokat. Egyébként másfél évvel ezelőtt jártam Theresienstadtban, és megkerestem a fát. Gyönyörű juharfa, legalább húszméteres. Az egyik ágát elvitték Jeruzsálembe, és a hatmillió meggyilkolt zsidó emlékét őrző Jad Vasem Intézetben ültették el. Theresienstadtban most megnéztem az eredetit. Valószínűleg egyedül vagyok életben azok közül, akik elültették.
- Terezín 1945 májusában szabadult fel. A foglyok többségét 44 őszén-telén haláltáborokba vitték. Önt hol érte a felszabadulás?
- Végig Terezínben voltam. Októberben megvolt még az a Brundibár-előadás, amelyben a kórusban énekeltem. Azután történt, hogy megmentőm, Gustav Schorsch megbetegedett, és átvitték a „kiserődbe". Én is vele mentem. Rettenetes körülmények közé kerültünk, egy hatalmas terembe, ahol háromemeletes priccsekre hatszáz embert zsúfoltak össze. Többségük nagybeteg volt, vagy szerepelt a következő auschwitzi transzport listáján. Schorschot is el akarták vinni, de már olyan beteg volt, hogy hagyták ott meghalni. Az én karjaimban halt meg. Másfél napig titkoltam a halálát, mert nem akartam, hogy elvigyék.
- Innen hogy került vissza a táborba?
- Egy napon ebbe a hatszáz fős hodályba bejött egy fiatal tiszt, aki egy németül tudó fiatalembert vagy gyereket keresett csicskásnak. Magával vitt a villájába - az eredeti garnizonvárosban a tisztek külön házakban laktak -, ahol takarítottam és a csizmáját fényesítettem. Egy német tiszt csizmájának mindig tükörfényesnek kellett lennie. Ebben a házban maradtam végig. Aztán egy szép napon - már ha ezek a napok szépek voltak - láttam, hogy a németek pakolnak. Csomagolt az én tisztem is, mondta, hogy ők mennek tovább Németországba. Hagyott nekem ennivalót, és a lelkemre bogozta, hogy maradjak a házban, ne mozduljak ki néhány napig. Négy nap után kimentem, és sehol nem láttam egy németet sem. Felszívódtak. A kaput sem őrizte már senki. Felszabadultunk. Az oroszok nem jöttek be, elmentek a tábor mellett, siettek, hogy még az amerikaiak előtt megérkezzenek Berlinbe.
- Ha jól értem, ön beállt a már „futó" Brundibár-produkcióba. A próbák során megismerkedett Krásával vagy a terezíni zenei élet valamelyik jól ismert alakjával?
- Személyesen nem ismertem senkit Gustav Schorschon kívül, végtére is én csak egy tizenegy éves kisfiú voltam, csak a próbákon láttam Krását. Egyébként Schorsch sem a gyerekszínháznál dolgozott, hanem a cseh színháznál. Ezt csak azért fontos hangsúlyozni, mert a cseh mellett német színház is működött. A cseh színházban könnyedebb szórakoztatás folyt, a fajsúlyos, nagy drámákat a német színház játszotta.
- Ön látott ezek közül valamit?
- Nem, hiszen gyerek voltam még. Az előadásokra csak felnőttek mehettek. Egyébként próbák mindvégig folytak, az előadásokra azonban inkább csak akkor került sor, amikor jött valamilyen delegáció. Olyankor az idősebb és középkorú rabok közül választották ki a közönséget.
- Jó lenne tudni, mi játszódott le az előadások résztvevőinek és közönségének a fejében. Van abban valami abszurd, hogy emberek a halál árnyékában opera-előadásokat rendeznek és néznek, színházat csinálnak és muzsikálnak. Ugyanakkor a történet megható és felemelő is. Hogyan emlékszik vissza, mit jelentettek ezek az előadások akkor és ott?
- Az akkori lelkiállapotunkban úgy éreztük, hogy minden számít, minden nagy eredmény, amit még elérünk. Hiszen közel a halál. A színészek többsége is Auschwitzban pusztult el. Szeptemberben a cseh színház egyik előadásán az SS-ek a felvonás kellős közepén bejöttek, és a nyílt színről szedték össze a színészeket. Nem várták meg a végét, mert sürgősen szedték össze a követező transzportot. Ez volt a vége a cseh színházi társulatnak. Soha többé nem volt előadásuk. Az ember Theresienstadtban sosem tudhatta, mit hoz a holnap vagy akár csak a követező perc. De amit aznap elért, az az övé volt. A tegnap pedig szép volt. Nagyon büszkék voltunk rá, hogy még ezek között a körülmények között is színre tudtunk vinni egy operát vagy egy prózai előadást. Hihetetlenül sokat segített.
- A terezíni kulturális és zenei életre csak az elmúlt egy-két évtizedben csodálkoztunk rá. Előkerültek az ott játszott művek, megjelentek könyvek a theresienstadti kulturális életről. Azt hiszem, Terezín nagyon jól szemlélteti a náci rendszer természetét. Ugyanakkor a kép nagyon más, mint például Auschwitz esetében. Vajon mi az oka, hogy ez a történet csak később került a figyelem középpontjába?
- Azóta, hogy engem deportáltak, hatvanöt év telt el. Ebből a hatvanöt évből én jó negyvenig nem szólaltam meg magyarul, mert nem akartam magyarul beszélni. Nem is olvastam magyarul, ahogy arról sem beszéltem, hogy mi történt velem. Ez a hozzáállás nagyon jellemző a túlélők többségére. Az emberek a saját gyerekeiknek sem mondták el, hogy min mentek keresztül.
- Az elfojtás oka nyilván az volt, hogy ők maguk felejteni akartak, a gyerekeiket pedig meg akarták kímélni a traumatikus történettől.
- Szerintem ebben azért egy csöpp szégyenkezés is volt. A túlélők szégyellték, hogy nem álltak ellen, hogy birkaként tűrtek, és nem lázadtak föl. Akik kijöttek Izraelbe, egy új zsidó országba érkeztek, amely újfajta zsidóságot akart teremteni. Olyat, amelyik válságos időben merőben másképpen viselkedik. Talán ezért sem beszéltek róla. Nekem is nehezemre esett megszólalnom. Nem akartam tudni sem a holokausztról, sem a magam múltjáról.
- Végül is mi volt az oka, hogy megszólalt?
- Ez egy hosszabb folyamat volt. 1987-ben - még a Magyar Népköztársaságból - első ízben érkeztek magyar turistacsoportok Izraelbe. Szám szerint négy. Akkoriban én voltam az egyetlen magyar idegenvezető, úgyhogy engem bíztak meg a kísérésükkel. Az első csoportban egy volt osztálytársamat fedeztem fel, a másodikban egy távoli unokatestvéremet. És minden egyes találkozáskor felidéződött bennem a gyermekkorom. Rájöttem, hogy az ember nem menekülhet el a múltja elől, mert hiába menekül, az utoléri. Hiába gondoltam úgy, hogy ez a fiók be van zárva, a kulcs pedig elveszett, a kulcs meglett, a fiók pedig újra kinyílt.
Győri László, Élet és Irodalom
2009. szeptember 14
|
