|
A Mahler-ünnep elé - Spiró György megnyitó beszéde a 2009-es Mahler Ünnepen
Hölgyeim és uraim!
Nyugodjanak meg: tisztában vagyok vele, hogy a zenéről nem lehet beszélni. Ritmust ütni netalán hibásan, dallamot dúdolni akár hamisan is: ez sokkal jobban illik a műfajhoz. Nem lehet egy festményt elmesélni, és nem lehet elmesélni egy zeneművet. Bármilyen nagy író legyen is valaki, ha megkísérli, kudarcot vall. Nem a zenéről szólok tehát, hanem a zene befogadóiról, az Önök elődeiről, bár egy kicsit körülményesen fogok hozzájuk eljutni.
Vannak korszakok a modern korban, amelyek határai egy-egy nagy művészhez köthetők. A XX. századi Magyarországon számomra az egyik ilyen határ Bartók Béla búcsúhangversenye. Két évtizede drámát terveztem erről a témáról. Elolvastam a szakkönyveket, az életrajzokat, Bartók sok kötetes levelezését, és bújtam a korabeli sajtót. Feltűnően kevesen adtak hírt erről az 1940. október nyolcadiki hangversenyről előzetesen, utána se sokan, és még ők is óvakodtak leírni a „búcsú” szót, szemérmesen – vagy tájékozatlanul – Bartók és felesége újabb külföldi turnéja előtti hangversenynek nevezték. A mellébeszélés, a tudatos és öntudatlan vakság folytonos és izmos hagyományunk.
A lapok ugyanebben az időben annál több teret szenteltek egy új operettnek, amelynek vidéki előadásait a rendőrfőkapitány betiltotta, de Pesten a szélsőjobb támadásai ellenére továbbra is játszhatták, és mint kiderült, hatalmas sikerrel. „XIV. René” a címe, 1940 szeptemberében mutatták be a Vígszínházban, a szövegét Harsányi Zsolt írta, a dalszövegeket Zágon István, a zenéjét Eisemann Mihály szerezte. Annyi cikket olvastam erről az operettről pro és kontra, miközben lehangoltan beláttam, hogy Bartók távozása sokkal kevésbé rázta meg a magyar közvéleményt, hogy előkerestem a kéziratát. Ellenségesen kezdtem olvasni, de beláttam, hogy a legszellemesebb magyar operettet van szerencsém a kezemben tartani. Nem volt méltatlan a sikere, és a botrány sem volt jogosulatlan. Nem állíthattam, hogy a magas művészettel szemben bezzeg mindig a szemét győz. Kiejtették nemzeti emlékezetünkből ezt a művet is, mert balkáni viszonyainkat kifigurázó mese, tele iróniával és humorral, és az ilyesmit sem akkor, sem később nem tudták elviselni hivatalosék. Színigazgatóként műsorra tűztem, nagy sikerrel adtuk.
Bartók utolsó magyarországi fellépéséről mindenesetre alig írtak a lapok. A búcsúhangverseny napján a Bartók-házban játszódott volna a darabom cselekménye, jönnek mindenféle rokonok, barátok, ismerősök, felvonul az egész korabeli magyarság, e félig kitalálandó, félig valóban létezett figurák vélekedéseiből, elszólásaiból pedig kiderült volna, miért megy el ebből az országból szükségképpen a legnagyobb zenésze. Maga Bartók a koncertre öltözve a dráma legvégén jelent volna meg odafent a lépcső tetején – mint operett-díva a belépőjekor – egyetlen pillanatra, és mindössze annyit mondott volna a feleségének: „Mehetünk.” Vagyis a koncertre, értsd: el innét.
A Bartók-levelezésből kiderült, hogy a hangverseny idején egy lengyel menekült házaspár lakott náluk, és Bartók rájuk bízta a házat. Nem volt világos, vajon a tulajdonviszonyt is rájuk ruházta-e. A nevükön kívül nem tudtam róluk semmit, holott nyilvánvalóan szerepelniük kellett a darabban, ha már ott laktak. Mindig az ilyen véletlen figurák éltetik a történelmi műveket, mert írói fantázia nem képes kiötölni őket. Levélben érdeklődtem felőlük Bartók idősebb fiától. Felettébb barátságtalan levelet kaptam válaszul: ha nem hagyom abba a kutatást azonnal, pert indít ellenem.
Abbahagytam, és voltaképpen fellélegeztem. Úgyis lehetetlen feladatra vállalkoztam: semmiképpen sem hagyhattam volna ki Bartók és a felesége kapcsolatát, és bele kellett volna mennem Bartók és Kodály viszonyának mélységeibe; súlyos tabutéma mindkettő.
Valami azonban ebből a foglalatosságomból mélyen megragadt bennem, talán ez volt az értelme, és éppen ezt szeretném most Önöknek átadni.
A Bartók-ház már múzeumként üzemelt, amikor megnéztem a tervezett darab színhelyét, és a búcsúhangversenyről készült fénykép nagyított változata borította az egyik falat; a közönséget ábrázolta. Feltételezem, hogy Önök közül sokan látták, és remélem, hogy ma is ott van. Megálltam a fal előtt lenyűgözve, és percekig nem tudtam mozdulni. Láttam már korábban ezt a fényképet könyvekben, de nem figyeltem fel rá. Tele a Zeneakadémia nagyterme. Úgy látszik, a sajtó hallgatása ellenére mégis sejtették az akkori Budapesten, hogy Bartók örökre, vagy legalábbis hosszú időre elmegy, azt pedig bizonyosan tudták, hogy kicsoda, és ez mit jelent.
Csupa feltűnően jó arcú ember ült a nézőtéren. Sok múlik azon, jó arcú emberekkel találkozunk-e az utcán vagy sem. Nem kell sokat tudni egy országról, egy városról; nem kell ismernünk a nyelvét, a kultúráját, a történelmét, csak nyitva kell tartanunk a szemünket, és a nép állaga beszél magáról. A zsúfolásig megtelt Zeneakadémián aznap este csupa-csupa szép, érdekes, intelligens, komoly arc volt jelen. Kulturált, kiművelt, kidolgozott emberfők. Nők és férfiak, ifjak, középkorúak, öregek. Néztem ezt a fényképet ámulva hosszan, és szinte irigyelni kezdtem a honából – az én jövendő honomból – örökre távozó Bartók Bélát: neki még ilyen volt a közönsége Budapesten. Ezeknek az embereknek még érdemes volt műveket alkotni és előadni.
Arra gondoltam: ma már egyszerűbben búcsúzhatna, hangversenyt se kellene tartania hozzá. Felhívná azt a néhány embert telefonon, mondván: gyertek el a házunkba vacsorára, és ha úgy alakul, majd zongorázgatok egy kicsit. Aztán beláttam, hogy ez túlzás. Ma is akadnak jó arcú emberek ebben az országban, még ma is van kinek játszani. Igazán mégis azt tudom csodálni, hogy ha szűkített is ennek a befogadó közegnek az újratermelődése, de még mindig van.
Spiró György
2009. szeptember 10
|
