A Fesztiválzenekar és Fischer Iván bûvöletében

Meg akartam várni a gondolataim papírra vetésével az elmúlt bõ hét zenei élményei okozta eufória lanyhulását, nagyjából mostanra tudnék szuperlatívuszok nélkül élménybeszámolni, erre Fischer Iván megszólal az egyik rádióban és a riporter kissé provokatív kérdésére két régi aranyigazságot aktualizál:

1. Nem kellene ezt a válságot ilyen tragikusan megélni, hiszen volt ennél sokkal rosszabb is, mégis tudtunk élni és örülni akkoriban is.

2. Sokan nálunk is rosszabb helyzetben vannak, segítsünk közülük egy valakin, máris jobban érezzük magunkat. (Panaszkodtam hogy lyukas a cipõm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába.)

Fischer Iván sajtószereplései nem voltak mindig szimpatikusak, sõt, de azt hiszem, innentõl el lehet felejteni mindent, amit nem szerettem benne. A most elmondott gondolataival odaadó hívévé tett, arról nem beszélve, hogy néhány napja úgy döntöttem: megveszem az összes BFZ bérletet, vasárnap pedig azt is, hogy belépek a zenekar mecénásai közé. Túlzás? Az, de vállalom!

A 25 éves Fesztiválzenekar a Gramophone c. szaklap szerint a világ tíz legjobb zenekarának egyike. Nekem, a laikus koncertlátogatónak ez azt jelenti, hogy minden egyes hangversenyük páratlan zenei élmény, mindig bemutatnak valami újdonságot, valami szokatlant, valaki olyan mûvészt, aki már világsztár, vagy majd még csak lesz, de mindenképp meg kell ismerni - mint pl. Janine Janssen, az októberben a Zeneakadémián vendégszereplõ csodás szépségû hegedûmûvésznõ, aki a Stradivariján úgy adta elõ Beethoven hegedûversenyét, ahogy senki. Számomra a Fesztiválzenekar már akkor is a nemzeti büszkeségek egyike volt, amikor még nem volt rajta ezen a toplistán és az mindannyiunk pechje, hogy egy elsõrangú zenekar nagyságrendekkel kevesebb embert hoz lázba, mint mondjuk egy tahó futballista, vagy egy cseréparcú bányarém, amelyik biciklibelsõt operáltatott szája helyére.

Most szombaton a MÜPA Bartók termében Mozart Figaro házassága ment, hivatalosan koncertszerû elõadásban, a valóságban jelképes díszlettel. Az elmúlt 40 egynéhány évben többször is láttam, de ilyen emlékezetes elõadáshoz nem volt szerencsém. A többségükben külföldi vendégmûvészek a középkori vásári komédiák hangulatát megidézve játszottak úgy hogy õk is élvezték, közben a zenekarhoz méltó színvonalon énekeltek. Talán csak a grófot alakító osztrák szépfiú hangereje maradt el a többiekétõl és a Cherubint éneklõ leányzó alakítása volt kissé lapos, de összességében egyik sem rontotta a produkciót. A jövõ operája lesz ilyen?

A múltat, annak is a nyögvenyelõs részét elevenítette fel a Magyar Állami Operaházban két nappal korábban látott-hallott Trubadúr elõadás. Két dolog tetszett: a rendezés és Wiedemann Bernadett éneke. Csalódtam Fokanovban és nagyon gyengének és olykor hamisnak tartottam a magas hangokat csúnyán visongva, a mélyeket pedig alig hallhatóan éneklõ Farkasréti Mária szopránénekesnõt, ugyanakkor jót derültem azon ahogy az ülve dirigáló, amúgy sem nagytermetû Török Gézát teljesen hidegen hagyta, hogy a férfikórus nem sokat foglalkozott az integetéseivel és akkor lépett be, amikor épp úgy gondolta, meg a tempó meghatározásában is inkább a függetlenség felé hajlott. Az sem tudom, kinek jutott eszébe idehívni Angelo Simos görög tenort, hiszen sem a hangja, sem a megjelenése nem indokolja a hõsszerelmes trubadúr szerepének ráosztását. Talán olcsón eljött hozzánk és jelen gazdasági helyzetben ez mindennél fontosabb. Wiedemann Bernadett nélkül azt mondanám, vacak egy elõadás volt, de miatta feltétlen érdemes volt végigszenvedni a többieket.

A Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra visszatérve: nekik köszönhetjük a zenei maratont, tavaly Csajkovszkijt, idén Dvorákot. Egész nap koncert a Müpában, fél tizenegytõl este tízig. Egyik jobb, mint a másik. A leggyengébb láncszem, a Héja Domonkos dirigálta óbudai Danubia Zenekar épp a legismertebb Dvorák mûvet, az Újvilág szimfóniát adta elõ, bántóan hamis fúvósszekcióval és fantáziátlan irányítással. Hamar túltettük magunkat rajta, emlékbe magunkkal vittük a momunetális mû elõjátékaként az Angelica Leánykar által csodálatosan elénekelt Hazám c. dalt, aminek a vezérmotívuma a szimfóniában többször is felbukkan.

Számomra a csúcs egy magyar õsbemutató, a Kíséretmenyasszony c. kantáta volt, amolyan horrorisztikus mese felnõtteknek. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire magával ragadott volna egy díszlet és játék néküli elõadás: a kivetítõn megjelenõ magyar szöveg és a zene szinte megjelenítette elõttem a képet, ahogy a kedvese után epekedõ nõ egy gonosz kísértetet követve nekiindul az éjszakának.

Magyarország legjobb kórusát, a Magyar Rádió, most erõltetett nevén ez EMER Énekkarát és az MR Szimfonikusok játékát hallgattuk, akiket Petr Altrichter, a Brnoi Filharmonikusok zeneigazgatója irányított. Már az elõadás után, a szünetben nekiálltunk a sörözéssel kiegészített koncertlátogatás megtervezésének, a morva fõváros nincs is olyan messze...

Ritka élményt jelentett Kemenes András és Csalog Gábor zongoraórája, amikor négykezes darabokat adtak elõ, hibátlanul, ám nagyon nem tudtunk elszakadni a látványtól, ahogy a két mûvész színpadi berendezõnek öltözve az ószövetségi hét szûk és hét bõ esztendõként szorongott egy padon, mellettük pedig riadt ázsiai leányka húzta meg magát, aki lapozott. Szembõl nézve egyáltalán nem látszott, hogy közremûködnének a muzsikában, hiszen az egyikük egykedvûen nézte a kottát, mint a szakács a kondér elõtt a zubogásra várva, a másikuk pedig tátott szájjal, mint egy agyonhajszolt informatikus, aki nem érti, hogy kerül oda az a sárga csík a képernyõre, pedig õ beírta hogy var zárójel div felkiáltójel, kacsacsõr.

Kovács János a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte, egy világklasszis egy elsõrangú zenekar élén. Két szimfonikus költemény - a Déli boszorkány és a Hõsi ének - közé felüdülésnek épp passzolt a g-moll rondó.

Hamar Zsolt dirigálta a pécsi Pannon Filharmonikusokat, ettõl a produkciótól kissé tartottam, ugyanis emlékeztem a tavalyi Csajkovszkij maratonra, ahol elõször láttam és hallottam Fenyõ Lászlót - és sosem fogom elfelejteni, akkorát játszott, viszont a pécsi zenekar volt a leggyengébb láncszem. Kellemesen csalódtam, ugyanis most nagyon jól voltak. A h-moll gordonkaversenyt nemrég hallottuk Perényi Miklóssal, elõtte a youtube-on meghallgattuk Rosztropoviccsal, nos Perényi volt jobb. Fenyõ László pedig mint Perényi. Ebbõl a fiúból még lesz világsztár!

A Fesztiválzenekar maradt a végére, a VIII.szimfóniával, az ifjú Solti Györgyre egyre jobban emlékeztetõ, a zene közben olykor önfeledten kiabáló Fischer Ivánnal, ovációban kitörõ közönséggel - megérdemeltek volna egy állva tapsolást, de ehhez a hazai közönség még túl enervált, majd egy minden lelkesedést lehûtõ ráadás rövid Bach toronyzenével, amit a BFZ fúvósai adtak elõ, figyelmeztetésül, hogy ne örömködj közönség, válság van, menj haza csendben és békében, még feltûnik valakinek ez a sok átszellemült arcú ember, aztán megdobálnak tojással, vagy mással.

Hát hazamentünk, de utána napokig nem akartunk zenét hallgatni, annyira éltünk bennünk ez a nap.

(Medwe), Medwe kalandjai internetes blog
2009. március 11