Miért pont Rockefeller?

A norvég rádió zenekarának privilégiuma, hogy évente koncertet adjon a Nobel díj átadásának ünnepségein. Nem tartozik a zene világának vezetõ együttesei közé, de széles repertoárral büszkélkedik, játszik klasszikus és kortárs zenét, popot, rock-ot és jazzt. Kedvelt kísérõzenekar, fellépett már Kiri Te Kanawa és a néhai Luciano Pavarotti és ária-estjein, de kísérte Paul McCartney-t, Natalie Cole-t, és a country-énekes Willie Nelsont is.

A norvég zenekar nem él meg eladott szolgáltatásai bevételébõl. Így van ezzel néhány száz éve, minden nagyzenekar. A szerényebbek és a nagyhírûek, a derék norvég muzsikusok és a világ csúcszenekarai: a Concertgebouw, a Bécsi- és a Berlini Filharmonikusok, London, Chicago, Cleveland zenekara, vagy a Budapesti Fesztiválzenekar is. A zenekarok - no meg az opera, a színház, a filmmûvészet, a képzõmûvészet, a tudományos alapkutatás, az oktatás és így tovább - fenntartásának három pillére a saját bevétel, a magánadományok és az állami-közösségi támogatás.

Bizonyos Johann Sebastian Bach, vagy Wolfgang Amadeus Mozart eleget elõszobázott püspökök, fõurak, gazdag kereskedõk palotáiban, és nem küldték vissza a királyi, fejedelmi udvarokból érkezõ adományokat sem. Ehhez képest egész jó zenét írtak, játszottak, nemde? Ahol, és amikor pedig a magántámogatások lehetõsége megszûnt, Révai vagy Aczél elvtársnál, néha magánál Sztálin elvtársnál kellett, gyakrabban elõszobázni. Születtek nagyszerû mûvek, mûködtek kiváló zenekarok - és vesztek el értékek, tehetségek - akkor is. Miért is bizonyítaná egy, a magánadományok megszerzésének nehézségeit bemutató dokumentumfilm „a kapitalizmus (jelenlegi, európai, globalizált stb.) kulturális politikájának teljes csõdjét”? (Norvégül könnyebb, ÉS, 2009. január 2.)

A Rockefeller-alapítvány - könnyû ellenõrizni nyilvános jelentéseit - az elmúlt öt évben vagy 100 millió dollárt osztott szét. Igaz, Rockefellerék, mint bûnös kapitalisták, mostanában fõként az afrikai éhezés csökkentését ígérõ projekteket támogattak. Zenére mindössze másfélmillió, klasszikus zenére néhány százezer jutott. Más bûnösök, ugyanebben az idõszakban, évente mintegy félmilliárd dollárral támogatták csak az Egyesült Államok komolyzenei életét, és ennek felét adományozták – a hagyományosan nagyobb állami-közösségi szubvenciót élvezõ - európai zenekaroknak és operaházaknak.

A kezdetek óta a BFZ Alapítvány elnökségének tagjaként, magán- és közösségi támogatások megszerzését célzó kísérleteim során, magam is több elutasítással, mint elfogadással találkoztam. A támogatásoknak örültem, ha pedig elutasítottak, nem gondoltam, hogy itt lenne a kulturális világvége. Szerencsére, nem jutott ilyen következtetésre Fischer Iván sem, aki – mindig szûkös-feszes pénzügyi feltételek között, 25 évnyi következetes munkával - a világ legjobbjai közé emelte egykor alkalmi zenekarát.

Iványi György, Élet és Irodalom
2009. január 9