Május 7-én, 8-án és 9-én a világhírű Collegium Vocale (Gent) volt a Fesztiválzenekar vendége az együttes budapesti bérleti sorozatában. A karmester Fischer Iván a műsort Bartók, Arvo Pärt és Mozart művekből állította össze. A nyitó szám Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabja volt, ezt az észt zeneszerző, Arvo Pärt csodálatos, női karra és zenekarra írt darabja, az 1998-2002 között a 42.zsoltár spanyol szövegére komponált "Como cierva sedienta" ("Mint szarvas a forrásvízre...") és Mozart vesperása, a Vesperae solennes de confessore (K.339) követte. A Mozart mű szólistái Sibylla Rubens (szoprán), Laia Cortes (mezzo), Malcolm Bennett (tenor) és Matthias Lutze (basszus) voltak.
A három budapesti előadás után a produkció hat európai ország hét városát érintő turnéra indult: május 11-én Grenoble (MC2 Kulturális Központ), 12-én Antwerpen (DeSingel Terem), 13-án Brugge (Concertgebouw), 14-én Luxemburg (Filharmónia), 15-én Drezda (Frauenkirche), 16-án Amszterdam (Concertgebouw), 18-án Zágráb (Lisinski Terem) közönsége hallhatta a műsort.
A Café Momus kritikája a május 9-i hangversenyről:
Ismét a délutáni koncertek laza hangulatában hallgathattam a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyét. A lazaság azonban csak a nézőtér egyes területeire volt jellemző, a színpadon mindvégig a műsor komolyságához illő, koncentrált légkör uralkodott. A fellépőket ugyanis egyáltalán nem zavarták meg a különféle intenzitású köhögésrohamok, mobiltelefon-csörgések, cukroszacskó-recsegtetés - kitűnően muzsikálták végig a délutánt.
Évente csak néhány koncerten jut osztályrészül az embernek, hogy egy-egy darabnál úgy érezheti: tökéletes produkciót hallott. A hangverseny első számaként elhangzott Zene ebbe a kivételes kategóriába tartozik nálam.
Kifogástalanul építették fel az első tétel különleges fúgaszerkezetét. Teljes egységben szólalt meg minden egyes témabelépés, s a vonóskar intelligenciáját dicséri az egyes szólamok hangszínének azonossága is. Csak így születhet meg az a különleges hatás, melyben egyszerre érezzük a kis hangközlépések folytonos mozgását, s a mind jobban besűrűsödő anyag önmagába fordulását.
A BFZ játékmódja számomra leginkább attól különleges, hogy nem összepróbált, hanem "összeérzett" egységben szólnak. Úgy is mondhatnám: nem egymást "lesik" játék közben, hanem - bízva abban, hogy valamennyi társuk ott lesz és úgy, ahol, és ahogy kell - felszabadultan muzsikálnak. Ennek a játékmódnak frenetikus hatása lehet, de benne rejlik a lehetősége annak is, hogy időnként még sincs ott mindenki úgy, ahogyan kellene. Ilyenkor van egy kis borulás, ami persze az ő szintjükön már semmiféle nagyobb galibát nem okoz.Ebben a Bartókban azonban nem volt egyetlen ilyen kis szétesés sem.
Az első hangtól az utolsóig minden egyes ember pontosan, stílusosan, mégis szabadon, merészen játszott.
Szóval: lemezkész Bartókot hallhatott, aki vasárnap délutánját a MűPa nagytermében töltötte.
Aztán egy érdekes programcsere történt.
A Bartók után meghallgathattuk a Mozart-mű öt zsoltártételét a hozzájuk rendelt antifónákkal együtt. Majd következett a szünet, mely után Arvo Pärt 42. és 43. zsoltárra komponált művét hallhattuk. (A két zsoltár összekapcsolását a közös refrén is indokolja.) Majd legvégül szólalt meg a Mozart-mű Magnificat tétele.
Én talán nem vagyok eléggé intellektuális alkat, de igazából nem tudom, miért volt szükség rá, hogy a Mozart-műbe ékelődve szólaljon meg Arvo Pärt kompozíciója. Valószínűleg egyszerűen a zsoltárokat akarta egymás mellé helyezni Fischer Iván, hogy aztán valamennyi elhangzott zsoltárrész a Magnificattal záruljék.
Félretéve minden tudományos és történeti megközelítést, számomra ezen a koncerten a két mű közti legfőbb kötelék a Collegium Vocale lenyűgöző megszólalása volt.
Telt, mégis élő, a zenével együtt lélegző, mozduló kórushangzás. Az antifónák két férfi szólistája csodálatos, levegőn ülő, zengő hangokkal intonálta az egyszólamú középkori muzsikát. Amit pedig a szoprán szólam a Pärt-darabban nyújtott, az egészen elképesztő volt számomra. Nem néztem az órát, de ebben a darabban kb. 40-45 percen át kell szinte folyamatosan hosszú, sokszor elképesztő magasságokban megírt tartott hangokat énekelni. Csak kifogástalan énektechnikával lehet megvalósítani azt a tiszta, átütő, erős, mégis hajlékony szólamvezetést, mellyel a hölgyek mindvégig ébren tartották a figyelmünket.
Akik ismerik Arvo Pärt stílusát, azok valószínűleg máris elég jó képet kaphattak a darabról. Fényes, egyszerű énekszólam, alig mozduló, inkább csak hangszíneket adó zenekari háttérrel.
Akik nem ismerik a szerzőt, azoknak viszont mindenképpen ajánlom őt.
Hogy mennyire értékes részét képezi Arvo Pärt a XXI. század zenéjének, azt még nem tudhatjuk. De, hogy hangjai egészen újszerű befogadói magatartást váltanak ki az emberből, az bizonyos. Másképp kell figyelni, mást kell észrevenni, másféle összefüggéseket kell kihallani a művéből, mint eddig bármelyik darabból.
Mozartot természetesen régi jó ismerősként üdvözöltük mindannyian. A BFZ a Collegium Vocaléval ellentétben nem régizene-együttes, mégis méltó társa tudott lenni a kitűnő genti kórusnak. Igaz ugyan, hogy itt már megjelentek a zenekar habitusából következő kis szétesések, de annyi szép gesztust, igazi mozarti hangot kaptunk, hogy bátran szemet hunyhattunk az apró bizonytalanságok fölött. Egy szimfonikus zenekar teljesítményének értékelésekor rendszerint a fúvós szólamokat szokták kiemelni. Én most kivételesen mégis az első hegedű első pultjának, különösen a belül ülő hölgynek mondanék köszönetet. Pont ráláttam a mozdulataira, és elbűvölt, hogy ma Magyarországon akad zenekari hegedűs, aki ilyen jóízű, természetesen illeszkedő mozdulatokkal nyúl hangszeréhez, ha Mozartot játszik.
Visszatérve a hallható dolgokhoz: szegény Sibylla Rubensnek nem volt szerencséje ezen a három koncerten. Egy ilyen őrületesen jó kórus mellett csak egy tökéletes szólista állhatja meg a helyét. Sibylla Rubens elég messze van ettől a kategóriától. Könnyed, hajlékony szoprán, ahogy az ehhez a Mozarthoz szükséges. De az állandó egyforma vibrato és az inkább eltáncolt, mint megénekelt zenei megoldások halmaza révén pusztán a meg-megvillanó fényes, élénkzöld ruhája, nem pedig előadásmódja helyezte időnként a délután középpontjába.
No de felejtsük el a halványabb pillanatokat, hogy annál tisztábban emlékezhessünk a kórus hangjaira és a Zene lemezkész megszólalására!
A Papíruszportál kulturális honlapon (szabói) kritikája a május 8-i hangversenyről:
Három, azonos műsorú hangversenyén a Budapesti Fesztiválzenekar Bartók, Arvo Pärt és Mozart egy-egy művét játszotta, a két vokális műben a genti Collegium Vocalét (karigazgató: Philippe Herreweghe) hallhattuk, Sibylla Rubens mellett. A két vokális mű párosítása izgalmasnak ígérkezett, a kiadott füzettől eltérően Mozart két vesperása közül a KV. 339-es fogta közre Arvo Pärt Como cierva sedienti című darabját. Mindkét mű egyházi témájú, talán a Mozart zenéjéből áradó életöröm miatt zárult a koncert a vesperás utolsó tételével, a Magnificattal.
Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét játszani igazi kihívás. Rengeteg felvétel született, jobbnál jobbak, a Bartók Új sorozat legutóbbi lemezén is szerepel. Nagy kihívás azért, mert technikailag nehéz, bár Bartók próbált minél egyszerűbb zenei anyagot írni, a ritmikai sajátosságok; a hangsúlyok, ütemváltások teszik igazán fűszeressé és nehézzé a Zenét. A cím egyszerű, Bartók nem feltétlenül bonyolította a címadást, nem is törekedett soha hangzatos megjelöléseket adni (ellentétben a mai darabcímekkel). A Paul Sacher felkérésére az amatőr zenészekkel is tarkított Bázeli Kamarazenekar tízéves jubileumára írt mű 1937-es bemutatója nagy sikert hozott, Bartók maga is elégedett volt a hallottakkal.
A Fesztiválzenekar előadása sok szép pillanatot tartogatott, remek kivitelezésben szólt a harmadik tétel egészen halk vonós trillázása, a zongora hangja pontosan illeszkedett ide, mind dinamikájában, hangszínében, mind azt a különös hangulatot ábrázolva, ami egészen sajátos, még Bartóknál is. A záró tétel sodró lendülete, elementáris ritmikája szinte az eksztázisig fokozódott, a mű zárása, az épp csak jelzett akkord – nem élve a hangsúllyal, vagy kis ritartandóval – csak fokozta a feszültséget. Azonban kevésnek találtam a Bartók szavaival „meglehetősen szigorúan kidolgozott fúgaszerűség”-gel élő első tétel kaotikus zöngését-zizegését, a második tétel néha pontatlan volt, de nagyon tetszett a szerenádjellegű rész kibontása.
Mozart Vesperae solennes de confessore című műve nem gyakori vendég a koncerttermekben, pedig nagyon szép, a klasszikus stílus és az egyházi zene sajátosságai finoman ötvöződnek a darabban. Mozart e művét 1779–80 közt írta, több másikkal egyetemben, Salzburgban. A vesperást két részletben hallottuk, a szünet előtt az első öt tétel csendült fel, mindegyik előtt egy-egy antifónával. Gyönyörű előadást hallottunk, a zenekari színek a mozarti mű szépségét kiemelték, az énekkar egészen különlegesen szólt. A tökéletesen homogén hangzás nagyon ritka, egyetlen hang sem szólt ki, a non vibrato előadásmód tetszett. Jóval nehezebb egy hangot így énekelni, mint gazdagítva a hangzást, sok esetben sokkal kifejezőbb egyenesen énekelni a hangokat. A Collegium Vocale nem nagy együttes, hangzásuk mégis telt, kiegyensúlyozott és főleg érzékletes. A szólista, Sybilla Rubens a lelkéből énekelt, mellőzve a nagy, kitárulkozó, operákba való érzelmeket, tökéletesen illeszkedett a zenei folyamatokba. Hangja nem nagy, de végtelenül hajlékony, képes bármit kifejezni, öröm volt hallani az énekesnőt. A csodálatos, mennyei magasságokba emelő Magnificat tételt a hangverseny zárásaként hallottuk.
A koncert kétségtelenül legjobban várt eseménye Arvo Pärt Como cierva sedienta című öttételes műve volt, a bibliai szöveg spanyolul hangzott el, a darab a Kanári-szigetek zenei fesztiváljának felkérésére íródott. Pärt rendszeresen komponál egyházi témájú műveket, a nagy részben a 42. zsoltárra épülő Como cierva sedienta nagyzenekarra és nőikarra vagy szoprán szólóra készült. Pärt hangzásvilága csodálatos, nemesen egyszerű, letisztult, a zenekari apparátus a hangszínek miatt nagy, nem pedig az erőltetett fortékért. Különleges a rézfúvósok fojtott hangja, a kontrafagott szerepeltetése, a hegedűk üveghangjainak sejtelmessége. Az unisono, nőikar, esetenként a fél nőikar által énekelt zenei anyaga nem ritkán tartogatott nagyon magas hangokat, a háromvonalas D-ig is felkúszott a dallam. Hogyan voltak képesek majdnem tökéletesen énekelni ezt a zenei anyagot, számomra rejtély, nagyon jó, hogy létezik ilyen kisegyüttes. Mind a zenekar, mind az énekkar olyan légkört teremtett ezzel az előadással, hogy sokáig nem felejtjük el: megállt az idő, régmúlt és jelen találkozott. Fischer Iván gondolatait most is nagyszerűen tolmácsolta a rendkívül felkészült zenekar felé a május 8-i koncerten.
Kis Ádám írása a május 7-i hangversenyről a www.szabadpolgar.hu internetes portálon:
Május első napjaiban zárta a Fesztiválzenekar idei szezonját. A műsor izgalmasnak ígérkezett, a koncert még ennél is izgalmasabb lett. A hangverseny Bartók (nagybetűs) Zenéjével kezdődött. Mindenki így emlegeti (nagy Z-vel), a teljes cím hosszú és bonyolult (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára). A rövid név nemcsak ennek a bonyolultságnak tudható be, hanem annak is, hogy azoknak, akiket Bartók megragadott, valóban ez a nagybetűs, a teljes, saját célú (nem öncélú!) Zene, a tiszta művészet.
A mű éppen az ütők, a xilofon és a cseleszta révén izgalmas, megragadó, azok számára is emlékezetes, akiknek nincs affinitásuk Bartók dallamaira. A Fesztiválzenekar közönsége nem egyértelműen Bartók-hívő. Mindemellett biztos nemcsak nekem hiányzott évek óta Bartók a repertoárból. Nehéz nem gondolni arra, hogy ez összefügg a Bartók-összkiadás monopolisztikus megvalósításával, a Fesztiválzenekar de facto diszkriminálásával e téren. A Zene remek lehetőséget ad a zenekar tagjainak, nemcsak az ütőknek, és Fischer Ivánnak is, hogy megjelenítse gondolatait. A közönség hatalmas ovációba tört ki a mű jellegzetes, befejezetlenséget, a folytatás készülődését sugalló záróakkordjai után. És… csak utólag vált világossá, miért szakította meg Fischer a tapsot, nemcsak a zenekart, hanem a közönséget is kitessékelve a teremből.
A második rész a program szerint két műből állt: Mozart Vesperása és Arvo Pärt Corno cierva sedieta című egyházi alkotásaiból. Egyikük sem nevezhető közismertnek, bár a Mozart művet a BFZ már előadta (utoljára 1998-ban, Salzburgban). A két mű nagyon is illik egymáshoz, mindkettő zsoltárokat dolgoz fel. Emiatt Fischer lényegében beillesztette az észt zeneszerző művét a Mozart Vesperás tételei közé. Először előadták a Vesperás öt zsoltárát – ezeket is megfűszerezve néhány középkori, Ausztriában talált antifonával (ezeket a kórus egy-egy tagja énekelte), majd jött Pärt zsoltára következett, majd együtt zárta le a részt a Mozart-mű Magnificat tétele. Illetve, még ezután is hallottunk egy villanásnyi antifonát.
Sokat lehet gondolkodni Fischer alkotásán, mert maga a koncert egésze, összeállítása is önálló alkotásnak tűnt. Az abszolút zene, amelyet Bartók Zenéje képvisel, a maga hirtelen befejezésével és a nagy ívű egyházzenei komplexum, ugyancsak egy furcsa, lecsengető akkorddal zárva együtt a zene végtelen történetét mutatták be. A három mű így kerek egészet alkot, mely több a részek összegénél.
A Fesztiválzenekar képességei és minőségét nem szükséges újra méltatni. Mindenképpen dicsérni kell azonban a Mozart-mű szólistáját, Sibylla Rubenst, aki remek hangját és énektechnikáját mind megjelenésével, mind mozgásával előnyösen kiegészítve szinte a földre hozta az égi művet. Ugyancsak kötelező felsőfokon szólni a genti Collegium Vocale kórusáról, amely Phillip Herreweghe karigazgató vesetésével már rég elérte a megérdemelt világhírt.
Fáy Miklós kritkáját (Sybilla és a zsoltárok) az Élet és Irodalom honlapján olvashatja:
http://www.es.hu/?view=doc;25905
Csengery Kristóf kritikája a Magyar Rádió Új Zenei Újságjának május 16-i adásában:
Az európai műzenei örökség tartalmaz néhány olyan kompozíciót, amelyet a hagyomány még a remekmű státuszán belül is különleges jelentőséggel ruház fel, s ennek megfelelően megilletődött tisztelettel övez. Hogy csak három példát említsek: ilyen Bach Máté-passiója, Beethoven 9. szimfóniája vagy Schubert Téli utazás című dalciklusa. Ez a státusz egyszerre előny és hátrány. Előny, mert fokozza a művekre irányuló figyelmet, és azt ígéri, hogy ezek az alkotások az értékeket feledő mai társadalomban sem fognak elkallódni - és hátrány, mert a „jellel jelölt" zenék iránti szent elragadtatás megmerevíti az előadói konvenciókat, és gátolja az újszerű interpretációs elképzelések érvényesülését. Bartók oeuvre-jében két mű biztosan akad, melyet a „megkülönböztetett bánásmódban részesülő" darabok közé sorolhatunk: a Cantata profana, valamint a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára. Az előbbit az átmenet mítoszának paradigmatikus újrafogalmazásaként, az utóbbit a szimfóniaforma, a barokk gyökerű ellenpontos kompozíciós technika és a folklorisztikus ihletésű témavilág szintéziseként csodálja az utókor. Ez a csodálat mindkét esetben megnehezíti az előadó dolgát, mert kényszerpályák veszélyét rejti magában.
BR>
A Budapesti Fesztiválzenekar múlt hét végi, Művészetek Palotája-beli koncertjei közül a május 9-iki, vasárnapi esemény hallgatójaként úgy éreztem, Fischer Iván vezénylése a műsort nyitó Bartók-opusz, a Zene előadásában a kulturális hagyomány görcseit oldani igyekvő, elfogulatlan olvasatra tesz kísérletet. Vezénylése nyomán remekül felkészített zenekara nem az Illyés által megénekelt „szikár, szigorú zenész", természeti perfekciójú alkotása iránti ájult csodálatot sugallta, más szóval nem igyekezett nyomatékosítani a „nagy mű" amúgy is mindannyiunkban élő képzetét, hanem csupán egyszerűen és elfogulatlanul megszólaltatott egy partitúrát. E törekvés nyomán, úgy éreztem, a nyitótétel a szokásosnál kevésbé volt komor és súlyos, a tolmácsolás inkább a kontrapunktikus szólamszövet fel- és leépülésének kétirányú folyamatát tette plasztikussá, a scherzo nem annyira démoni volt, mint inkább játékos, sőt humoros, az Adagióban a sűrű atmoszféra és a sallangtalan egyszerűség uralkodott, míg a záró körtánc sodró lendülete ezúttal vitathatatlanul a népszerű hangütés közvetlenségét képviselte. Rokonszenves előadás volt ez, mint minden olyan művészi törekvés, amely lesegíti az alkotót a szobortalapzatról, és művével együtt közel hozza a közönséghez.
BR>
A koncertnek azonban ezúttal Bartók zenéje csak a bevezetője volt, nem a főszereplője. A középpontban egy egyházzenei műfaj, a zsoltár állt, és a programválasztás két egymás mellé helyezett ciklussal azt kívánta szemléltetni, hogyan dolgozta fel ezt a liturgikus műfajt a 18. és hogyan a 20. század. A kiváló genti kórus, a Philippe Herreweghe által vezetett Collegium Vocale közreműködésével először a Mozart utolsó salzburgi évtizedének végén keletkezett Vesperae Solennes de confessore, a 339-es Köchel-jegyzékszámú Hitvalló Ünnepi Vesperás hangzott el, majd a szünet után egy mai szerző, az észt származású, ám harminc esztendeje Berlinben élő Arvo Pärt Como la cierva sedienta (Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre) című, spanyol szövegű zsoltárciklusa. Pontosabban Fischer Iván a Mozart-vesperás folyamatát az öt zsoltárt követően megszakította, majd a második részben elhangzott Pärt-sorozat után, a teljes koncert befejezéseként szólaltatta meg a Mozart-mű záró, Magnificat-tételét - vagyis ily módon a 20. századi művet a 18. századi zene hangzó keretébe foglalta.
BR>
A historikus régizenei iskolázottságú Collegium Vocale tiszta és áttetsző hangzással, üdén és plasztikusan énekelte Mozart zsoltárait, a szopránszólókban pedig a Fesztiválzenekar koncertjein már máskor is üdvözölt Sibylla Rubens biztos vokalitású, kifejező énekét hallottuk. Fischer Iván vezénylete alatt a Mozart-ciklus felmutatta stiláris sokrétűségét: jelen volt az előadásban az egyházi műfajok által megkövetelt stile antico szigora éppúgy, mint az a derű és könnyedség, amely Mozartot gyakran a liturgikus kompozíciókban is jellemzi, sőt a karmester olykor még az operai hangvétel jelenlétét is érzékeltette.BR>
Ami Arvo Pärt 1999-ben bemutatott, női karra és zenekarra komponált zsoltárciklusát illeti, erről beszámolván a kritikus két, egymással látszólag ellentétes véleményt kénytelen megfogalmazni. A divatos észt szerző neotonális-neoprimitív stílusa a maga könnyű sikerre kacsintó dúr-moll dallamosságával és modális harmóniáival, ingerszegényen egyhangú tematikájával és egészében véve az eltompult alkotói szellemre valló tartalmatlansággal még ebben az elkötelezett és perfekt tolmácsolásban sem válhatott vonzóvá. Sivár zenei világ ez, amelynek sikerét a manipulatív észjárás garantálja, hiszen mindig népszerűségre számíthat az, ami a befogadótól nem igényel szellemi ráfordítást. Magáról a darabról tehát nem mondhatok jót. A kompozíció műorra tűzését azonban csak helyeselni lehet: a zenekaroknak, kórusoknak, szólistáknak fontos feladatuk, hogy a közönséget hozzásegítsék a jelen zenéjével való találkozáshoz, hiszen csak így lehetséges, hogy véleményt formálhassunk arról, ami a kortárs szerzők műhelyében keletkezik.
BR>
Medwe internetes blogjában "BFZ megvonási tüneteim" címmel megjelent írás a hangversenyről:
Lassan egy hónapja annak, hogy utoljára hallottam élőben a Budapesti Fesztiválzenekart.
Akkor ért véget a 2009/2010-es bérleti évad, bár ahogy a weblapjukon láttam, nyugati turnéra indultak az utolsó hangversennyel.
Azzal, ami még ma is dolgozik bennem.
Talán mert azóta nem voltam hangversenyen.
Vagy mert olyan volt.
Olyan fesztiválzenekaros.
Olyan Fischer Iván-os.
Bartók.
Gyerekkoromban játszottam Bartókot, ahogy minden zeneiskolásnak kötelező volt a Mikrokozmosz.
Nem volt rossz, de nem rajongtam érte.
Még mindig hátulgombolósként volt szerencsém a "három Bartókhoz", A Kékszakállú herceg várához, A fából faragtt királyfihoz és a Csodálatos mandarinhoz.
Az elsőtől szenvedtem, a másik kettőt elviseltem.
Akkor kezdtem megszeretni Bartók zenéjét, amikor hazahozták a hamvait (1988 július 7.) és minden róla szólt. Félhavi fizetésem ment rá arra a bibliofil csemegére, amit a Láng kiadó erre az alkalomra készített. Gyönyörű, bőrkötéses könyv, kézzel merített papíron, a tipográfusok atyaúristene, Szántó Tibor tervei alapján, Borsos Miklós Bartókot ábrázoló rézkarcával, versekkel, kézirat reprókkal, levélmásolatokkal, kézzel számozva, a hamvakat szállító Queen Elizabeth 2 postabélyegzőjével lepecsételve, ugyanis ezeket a könyveket is megutaztatták.
Nem a gyűjteményem becses darabja miatt, hanem mert akkoriban nagyon sok Bartókot játszott a rádió, közötte amolyan muzsika-népszerűsítő előadásokkal fűszerezve.
A fütyülhető-dúdolható Concerto volt az első, amibe beleszerettem, a III.zongoraverseny a második.
Háttérzenének Bartók teljesen alkalmatlan, viszont ha ritkán is, de előfordul, hogy kifejezetten megkívánom valamelyik művét.
A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára nem tartozott ezek közé - egészen a BFZ 2010 májusi koncertjéig. Fischer Iván egy kimondott szó nélkül segített felfedezni ezt a zenét.
Ha a Fesztiválzenekar Bartókot játszik, az mindig olyan mint egy ünnep.
Ritka alkalom, amikor kapok valami csodálatos ajándékot, ami eddig is az enyém volt, csak nem tudtam róla. Ez a Zene most nagyon magyar volt, nagyon szabad, helyenként szinte szemtelen, de igaz játék a javából, hiszen a zenét játszani szokás, nem csinálni, nem szenvedni, nem letudni.
Egy ismert zenemű új megvilágításban, tele geggel, érzéssel, egyszóval pompás volt!
Régen a BFZ a koncertekből lemezt is csinált, ezt bizony megvenném, ha kapható lenne, mert így akarom még sokszor!
Az évadzáró koncert második része zenei utazás volt, három kor zenéi egymásba ágyazva.
Az előadók szépen teljesítettek, ám az egész produkció számtalan kérdést hagyott maga után.
Jó-e, szabad-e ennyire beavatkozni egy zeneműbe, aminek volna eleje, közepe és vége?
Jó-e integetni a közönségnek, hogy bár a darabnak vége, de még ne tessék tapsolni, mert ide betesszük egy másik kor másik szerzője másik művének másik részletét?
Jó-e szünetet tartani, vizesblokkba, büfébe, bagózdába küldeni a közönséget egy monumentális zenemű közepén?
Én akkor és ott úgy gondoltam, hogy nem jó, nem tetszik.
Most, egy hónappal a történtek után azt mondom, lehet hogy mégis jó, hiszen ha egymás után lemegy Mozart Magnificatja, az észt kortárs Arvo Pärt Como cierva sedienta c. műve és néhány középkori zsoltár, akkor talán már el is felejtettem volna, hogy akkor is a MÜPÁ-ban voltam.
Most viszont még mindig gyakran foglalkoztat ez a koncert, és a koncerteknek valahol ez a célja. Hogy kizökkentsenek a mindennapokból, örömet és emelkedett élvezetet adjanak és megmozgassák a szépérzéket.
Ebből a szempontból tökéletes volt.
BFZ, kösz ezt az évet is.
Alig várom a következőt.
