A Fesztiválzenekar legutolsó bérleti hangversenyein, november 6-án, 7-én és 8-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a műsor első részében különleges darab hangzott el: Joachim József Op.11-es 2.hegedűversenye ("magyaros stílusban").
Joachim József, a zseniális hegedûmûvész (1833-1897) korszakos szerepe a zenetörténetben közismert: 12 évesen õ játssza Mendelssohn vezényletével Beethoven újrafelfedezésre váró Hegedûversenyét, Brahms neki írja a Hegedûversenyt és a Kettõsversenyt. Az, hogy komponált is, nem is akárhogy, kevésbé köztudott. "Joachimban több spiritusz volt, mint az összes fiatal zeneszerzõben együttvéve" - írta Brahms és ha azt hinnénk, hogy a mentorának sokat köszönhetõ Brahms elfogult volt, íme egy idézet a kor rettegett kritikusától, Hanslicktól, éppenséggel a "Magyar" hegedûversenyrõl: "Ez az értelemmel és szellemmel, energiával és finomsággal teli zeneköltemény megkülönböztetett helyet biztosít Joachimnak a kortárs zeneszerzõk között." A nagy hegedûs és zenepedagógus, Flesch Károly szerint "...a "Magyar" hegedûverseny a hegedûirodalom csúcsa: ez a legkiemelkedõbb mû, amit hegedûs valaha is írt a hangszerére."
A versenymű szólistája Joachim egyik méltó mai utódja, a nagyszerű német hegedűművész, Christian Tetzlaff volt. A műsor második részében Bruckner talán legnépszerűbb szimfóniája, a "romantikus" alcímet viselő 4. hangzott el. A karmester az osztrák Hans Graf volt.
A Café Momus (Matheika Gábor) kritikája a november 6-i hangversenyről:
Ha a hangversenynek van legalább egy emlékezetes momentuma, vagy valami olyasmi történik, amire visszaemlékezvén melegség tölti el a szívünket, akkor a koncertet érdemes volt megtartani. Ezúttal ezt az élményt elsősorban Christian Tetzlaff adta meg számunkra. Zavartan, kissé megilletődötten mosolyog, mikor meghajol a közönség tapsára, egyáltalán nem az a fajta személyiség, aki csillogó sztár-vigyorral és önbizalommal zsebeli be az ünneplést. Ezzel szemben megkérdőjelezhetetlen magabiztosság sugárzik róla, mikor hegedűjén játszik. Ehhez táptalajként szolgál felkészültsége, pedig a darab, melyet előadott ezen az estén, sosem volt a szilárd repertoár része, és nem is lesz az, bár még mindig a legtöbbet játszott műve komponistájának.
Joachim Józsefről tudjuk, hogy a XIX. század kimagasló muzsikusa volt, a zenetörténet azonban szinte kizárólag előadóművészként emlékezik meg róla. A legnagyobb zeneszerzők ajánlják neki hegedűre íródott ópuszaikat, személyes ismerőse, tanítványa, vagy barátja többek közt Mendelssohnnak, Schumann-nak, Brahmsnak.
A d-moll hegedűverseny korrekt, tartalmas zenemű, amely immár főként klasszikus vonásokat tartalmaz, tehát az után íródott, hogy Joachim művészi értelemben elfordult Wagnertől és Liszttől. Szokatlanságát épp az adja, hogy a magyaros, verbunkos dallamok direkten, szépen végigvezetve jelennek meg a darabban, sehol semmi furmányos takargatás, vagy variációk mögé rejtés. Fogja magát a dús hangzású vonóskar, és elővezet nekünk egy nagy ívű, Brahms magyar táncaira emlékeztető ritmikus dallamot. Egy versenyműben ez kétségtelenül kissé szokatlanul hat. El tudom képzelni, hogy nekünk itt, ahol élünk még furcsább ez, mint egy más nációjú emberfiának, aki egész másként viszonyul az ilyen típusú dallamokhoz.
A rendkívül hosszú, és tulajdonképpen hatásos nyitótétel fő zenei anyagát tehát a zenekar szolgáltatja, a hegedűszóló dúskál ennek variációs körültáncolásában. A nem tipikusan lassú, inkább méltóságteljes középső tételt követően technikailag igen nehéz, veszettül gyors zárószakasz következik, mely még Tetzlaff kikezdhetetlennek tűnő technikáját is alaposan próbára teszi. A perpetuum mobile szerű motívumok Beethoven Negyedikjének zárótételét juttatták eszembe. Rendkívül hatásos, mégis egyedi a zárás, melyre azt mondhatnánk, hogy Brahms stílusát idézi, ha nem tudnánk, hogy a német mester évtizedekkel később komponálja meg majd nagy műveit. Ilyesfajta egyediség tanúi lehetünk akkor is, mikor a nyitótétel hatásos kadenciájába itt-ott beleszól a fafúvók lágy kísérete. Összességében sokkal figyelemreméltóbb versenymű Joachim magyaros hegedűversenye, mint ahányszor pódiumra kerül.
A közönség hálás ünneplésében benne rejlik a szólista elismerése, valahol egyfajta rokonszenv a szokatlan darabválasztás kapcsán, és a ráadás Bach után még valami: főhajtás a német szólista azon ritka képessége előtt, hogy a legfinomabb pianókat is képes tovább némítani, cérnaszálnál is vékonyabbra. Mindez azonban nem tűnt üres technikai bravúrnak, hitele volt és helye.
Tetzlaff játékában nem csupán a muzsikus és hangszere közti művészi viszony, hanem valamiféle nemes értelemben vett mesteremberi tulajdonság is benne rejlik, ahogy valósággal összenő azzal a szerszámmal, amivel nap mint nap együtt dolgozik. Nagyszerű muzsikus.
A zenekarról és karmesteréről még nem is ejtettem szót, pedig a versenymű előadásában nagyon jelentékeny tényezőnek bizonyult a pontos és szép kíséret. A Fesztiválzenekart már másodszor vezénylő Hans Graf az a fajta karmester, aki szereti kijelölni a muzsikálás határait, hol lendületet ad, hol behúzza kissé a féket, de főbb jelzésein belül hagyja, hogy a muzsikusok úgy játsszanak, ahogy ezt az együttesben megszokták.
Vendégkarmesterként alighanem ez a legüdvösebb alapállás e zenekar esetében. Emlékeim szerint azon dirigensek, akik megpróbáltak merőben új hangzást kicsiholni a Fesztiválzenekarból, eleddig rendre gyöngébb előadásokhoz voltak kénytelenek nevüket adni. Az általam eddig hallottak között egyetlen kivételt ismerek e téren, mégpedig Kurt Sanderling feledhetetlen vendégszereplését Brahms súlyos hangvételű Harmadik szimfóniájával.
Ha a feledhetetlen talán túlzás is, de mindenképpen emlékezetes volt a zenekar és dirigens produkciója a szünet után. A fentebb vázolt karmesteri stílus nagyon is illett a Bruckner-szimfóniához. A Negyedik – dacára viszonylag korai keletkezésének – egyike az osztrák mester legsikerültebb műveinek, ami jelentős mértékben köszönhető a későbbi alapos átdolgozásoknak. A korábbi, igen terjedelmes és kissé bugyuta scerzo például teljes egészében újraíródott, átadva helyét a most is előadott remekbe szabott vadászjelenetnek.
Hogy a karmester, vagy a remekül játszó zenekar érdeme-e, nem tudom, de még olyan részletek is jól hallhatóan megcsillantak, mint az imént említett harmadik tétel főtémája, ezúttal a finale első, bődületes fokozásának hátterébe ágyazva. Bruckner számos alkalommal él ezzel a Beethoven Kilencedikje óta közkeletű megoldással, jelesül a korábbi tételek megidézésével a fináléban. Hangzás tekintetében Graf inkább az éles váltásokra, a kontúrokra, és a foltszerű zenei témák markáns megszólaltatására helyezte a hangsúlyt, míg Bruckner misztikus, ködbe burkolódzó természete – amely szintén kulcsszerepet kap ebben a műben is – most háttérbe húzódott kissé. Kár, pedig a IV. szimfónia komoly, és ritka alkalom arra, hogy a Bruckner művészetének lényegét adó mély spiritualitást megélhesse az erre fogékony hallgató.
Dicséret illeti viszont a zenekart, különös tekintettel a Bruckner-szimfóniákban mindig kulcsszerepet kapó rézfúvóskart, mely, ha kellett, zengett rendesen, máskor simogatott, a kényes kürtszólók pedig gyönyörűek voltak.
Összességében nincs okunk az elégedetlenségre, két olyan mű szólalt meg, amely a maga módján küzd az alaprepertoárba kerülésért. Joachim versenyműve alighanem mindig is a peremen marad, de ott azért kivívhat magának egy a mainál markánsabb pozíciót, Bruckner zenéje pedig annyira megosztó, hogy még legjobb darabjai is keresik a közönség egészének kegyeit. Ez a hangverseny talán megint egy apró lépés lehet ezen az úton.
Molnár Szabolcs kritikája a Magyar Rádió Új Zenei Újságjában:
Az elmúlt hétvégén három alkalommal állt vendégkarmester a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Az osztrák Hans Graf két Ausztriában született zeneszerző művét vezényelte, Josef Joachim hegedűversenyét és Anton Bruckner IV. szimfóniáját. Magam az első, pénteki koncertet hallottam.
Hans Graf 2007 tavaszán már dirigálta a Fesztiválzenekart, akkor is egy számunkra ismeretlen kompozíciót, Zemlinsky Kis hableány című zenekari fantáziáját és egy gyakrabban játszott darabot, Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét tűzte műsorra. A ritkaságot akkor is és most is sikerült megszerettetni a közönséggel, az ismertebb darab viszont mindkét alakalommal átlagosan, helyenként az összehangolódás hiányát jelző lötyögéssel hangzott el. Nem biztos, hogy van jelentősége, de miként most, egykoron is a szokásos hétvégi sorozatból az első hangversenyt hallottam.
A legutóbbi est szólistája a német Christian Tetzlaff volt. A nagyszerű hegedűmész sem most járt először Budapesten, és lemezei is rendre eljutnak hozzánk. Pár éve egy bécsi koncertjét is meghallgathattam, a hangverseny délelőttjén interjút is adott. Tetzlaff - bár magyar gyökerei nincsenek - nagyon vonzódik a magyar szerzőkhöz, Bartókhoz, Kodályhoz, Ligetihez vagy Kurtághoz, fellépésein rendszeresen meg is szólaltatja ezen komponisták műveit. Amikor a magyar zene iránti vonzalmáról faggattam lelkesülten mesét arról, hogy éppen most tanulta meg Joachim hegedűversenyét. Akkor azt gondoltam, hogy ez csak a csodabogár lelkesedése lehet, nyilván a darab kuriózum értéke ellensúlyozza a mű általam vélelmezett gyengeségét. Nem volt szép dolog tőlem, hogy Joachim versenyművét magamban lesajnáltam, egyetlen mentségem volt: a művet egyáltalán nem ismertem, s nyilván a műben rejlett a hiba.
Nem túlzás, Tetzlaff - miként egykor a hegedűművész Joachim Beethoven Hegedűversenyét - pénteken diadalra vitte a művet, bebizonyította, hogy a kompozíciót nagyon is komolyan kell venni: elsősorban nem virtuóz koncertdarabnak, hanem mélyre hatoló, nagy műgonddal megírt műalkotásnak kell látnunk. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amikor Joachim József II., d-moll, magyaros stílusú hegedűversenyében a nagy művet ismerjük fel, akkor az értékelés nemcsak a darabra, hanem a darabot közvetítő interpretációra is vonatkozik. A magyaros-cigányos zenei tájszavak könnyen felszínes egzotizmushoz, túlhangsúlyozásuk, túlartikulálásuk pedig affektált előadáshoz vezetnének. Furcsa mód épp a magyaros színek távolságtartó kezelése avatta Tetzlaffot a darab ideális megszólaltatójává, játékát nem a nemzeti ábránd, hanem a józan ész kormányozta. Hans Grafot és a zenekart is elismerő szavakkal kell méltatnunk, a hangszerelés találékonyságára, a monumentális nyitó tétel szerves egységére, a kiegyensúlyozott formára nélkülük aligha csodálkozhattunk volna rá. Idézzünk fel az első tétel expozíciójának részletét a szólista belépésétől.
Világos volt, hogy Joachim darabja ezer szálon kapcsolódik a nagy előképhez, Beethoven Hegedűversenyéhez. A nagyszabású első tétel Beethovenhez hasonlóan sok, önálló karakterű témát vonultat fel, ám a Beethoven-műtől eltérően, de nagyon is beethoveni szellemben Joachim a sokféleséget csupán felszíni jelenségnek mutatja, a felvonultatott motívumokat érezhetően és felismerhetően egyetlen tőről sarjaztatja ki. Szívesen mondanám, hogy a technikát akár weimari pártfogójától, Liszt Ferenctől is eltanulhatta, ha nem tudnánk, hogy Joachim később elhidegült mentorától, a szakítást dokumentáló levél a zenei köznyelv 19. századi megszűnésének egyik különösen drámai dokumentuma.
A magyaros stílusú hegedűverseny azonban még sokféle irányba nyitott, sokarcú mű. A lassú tétel megragadó sallangtalansága, a finálé elegáns virtuozitása és üdesége különösebb erőfeszítés nélkül varázsolta el a publikumot. Joachim írja pesti élményeiről: „A Duna Pestnél még mindig szép, és a cigányok még mindig lelkesen, szívhez szólóan játszanak. Több ritmus és lélek van a vonójukban, mint bármely észak-német muzsikuséban." Bizonyára így volt, de azért kíváncsi lennék, mit szólna Joachim, ha megtudná, hogy velünk mindezt egy északi fiatalember, a hamburgi Christian Tetzlaff hitette el.
A szünet után egy népszerű Bruckner-szimfónia következett, persze tudjuk, hogy idehaza a népszerű Bruckner-szimfóniákra is néha éveket kell várni. Hans Graf sokat tud a műről, a zenekarnak pedig volt önálló gondolata a partitúráról. Sajnos e két tényező nem mindig került összhangba. Péntek este Hans Graf tűnt engedékenyebbnek. Látta, hallotta, hogy a Fesztiválzenekarral nagy bajba nem kerülhet, s mivel a Romantikus melléknevű szimfóniáról eget rengető felismerést nem óhajtott a tudomásunkra hozni, többnyire szabad utat engedett a muzsikusok kezdeményezéseinek. Így hamar sültek el és sültek ki a pompás csúcspontok, a szélső tételek kissé idegessé és sietőssé váltak. Többször volt olyan érzésem, hogy nem is a szimfónia legvégső alakját hallom, hanem a korábbi változatok türelmetlenebbül szerkesztett szakaszait. Tetszett az első tétel melléktémájának hetyke ritmizálása, bosszantott viszont a főtéma megformálásának esetlegessége. A vadász scherzóban néha úgy szétszaladtak a szólamok, mint vaddisznóhajtáskor a csíkos malacok. Az utolsó tételben az elkapkodott zárócrescendo okozott csalódást, legszívesebben a lassútétel gyönyörű vonóshangzásira és az expresszív dallamformálásra emlékszem vissza. Következzék hát egy részlet az Andante elejéről.
