A Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével az idei szeptemberi Mahler Ünnep keretében két emlékezetesen nagysikerû elõadáson mutatta be a cseh Hans Krása gyermekoperáját, a Brundibárt, amely 1943-ban és 1944-ben több mint félszáz elõadást ért meg a theresienstadti (terezini) koncentrációs táborban.

A produkció eleve azzal a céllal született, hogy a szeptemberi színházi elõadások után különbözõ iskolák diákjai és gyerekközösségei is megnézhessék. Ennek keretében november 11-én, 12-én és 13-án hat elõadásra került sor a 8.kerületi Deák Diák Iskolában az iskola és más, 7. és 8.kerületi iskolák diákjai számára, december 9-11. között pedig további hat elõadás volt a Holokauszt Emlékközpontban.

Theresienstadtban az opera énekesei és zenészei folyamatosan cserélõdtek - az auschwitzi deportálásokból a gyerekek sem maradtak ki: a táborban fogva tartott tizenötezer gyerekbõl alig ezer élte meg a felszabadulást.

A zenemû két szegény kisgyerekrõl, Anyinkáról és Pepicsekrõl szól, akik tejet vennének beteg édesanyjuknak, de pénz nélkül a tejesember szóba sem áll velük. A gyerekek elhatározzák, hogy énekléssel keresik meg a tejrevalót, de Brundibár, a kintornás konkurenciát lát bennük és elzavarja õket. A Kutya, a Macska, a Veréb és az állatsereglet segítségével, a barátság erejével végül a gyerekek éneke gyõz, így Anyinka és Pepicsek megvehetik a tejet édesanyjuknak.

Krása, csakúgy, mint meseoperájának legtöbb gyerekszereplõje, az auschwitzi gázkamrákban pusztult el, de az opera az embertelenség poklából küldött, a jóság gyõzelmét hirdetõ katartikus üzenete máig él.

Az opera 25 gyerek énekesét Fischer Iván az Budapesti Énekes Iskola, a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa és az MR Gyermekkórusa tagjaiból válogatta ki. A produkciót Novák Eszter rendezte, díszleteit és jelmezeit Zeke Edit tervezte, a karmester Szennai Kálmán volt.

Az elõadások elõtt Gyõri László szerkesztésében, Sólyom András rendezésében dokumentumfilm ismertetette meg a gyerekközönséget a mû keletkezésének különleges és megrázó történetével.

Kritikák és írások az opera szeptemberi elõadásairól:

László Ferenc szeptember 10-i kritikája a Fidelio internetes zenei honlapon:

Tejben az igazság (Hans Krása: Brundibár)

Mikor az ember elõször találkozik a Don Giovannival, nem szükséges ismernie a jozefinizmus politikai gyakorlatát, aminthogy az Antigoné megértéséhez sem kell névrõl azonosítania a bemutató évének archón epónymosát. Ám néhány mû és néhány korszak fájdalmas kivételt jelent.

Ilyen mû Hans Krása gyermekoperája és ilyen korszak a Harmadik Birodalom gyászos periódusa, az összeszövetkezett emberi aljasság történelmi mélypontja. Jól döntöttek hát Fischer Ivánék, amikor a Brundibár elõadása elõtt néhány percben felvillantották a terezíni/theresienstadti koncentrációs tábor, a külvilág megtévesztésére fenntartott látványláger életének néhány megrendezett pillanatát A Vezér várost ajándékoz a zsidóknak címû náci propagandafilmbõl. Az 1942-es bemutató után (melynek színhelyéül egy prágai zsidó árvaház szolgált) ugyanis itt, Terezínben vált több mint félszázszor elõadott sikerdarabbá a cseh zsidó Krása derûs kisoperája. Egészen addig, amíg az elõadás közremûködõinek és nézõinek túlnyomó részét, s magát a komponistát is el nem emésztették a valódi haláltáborok kemencéi.

A terezíni elõadás fináléját megörökítõ filmkockák megrendítõ hatását - csak látszólagos paradoxonként - egyszerre hatványozta és oldotta az a rövid beszélgetés, amit Fischer Iván a színpadra invitált Simon Szegelivel, a táborbeli produkcióban kórustagként fellépõ egykori Lacikával folytatott. Az idõsen is fiús bájjal és hozzá kristálytiszta magyarsággal mesélõ, lényébõl - akár többek számára is elegendõ - életörömöt árasztó valamikori gyermekszínész emlékidézõ mondatai tökéletes ráhangolódást kínáltak a nagyjából félórás, két képbõl álló operaelõadás számára.

A történet két kis testvérrõl, Pepicsekrõl és Anyinkáról szól, akik tejet vennének lázbeteg édesanyjuknak, valamint a kíntornás Brundibárról, aki váltig akadályozza, hogy a gyerekek dalukkal pénzt gyûjtsenek a tej megvásárlására. Ám az állatok, a Kutya, a Macska, a két Veréb és a gyerekek összefogása végül legyõzi Brundibárt, s a finálé már a gyerekek diadalát hirdeti. Egyszerû szüzsé, de a történelmi háttér ismeretében jelentõséget nyer több mozzanat, így például a piaci sokaság kezdeti érzéketlensége, vagy éppenséggel a Brundibár elûzését követõ eufória. S mégsem ezek az áthallások teszik élménnyé Krása mûvét, hanem az emlékezetes pillanatokat teremtõ, könnyeden melodikus, szlávos és dzsesszes elemeket egyaránt rejtõ muzsika, s a darab egészét átható, az önfeledt játékban vigaszt és menekülést találó gyermeklét csodája.

Legalábbis errõl tettek bizonyságot a Fesztivál Színház dobogóján szerepüket alakító, s mindeközben a játékba bele-belefeledkezõ kiskorú, jórészt a kamaszkoron még inneni közremûködõk, akik túl a gyermeki jelenlét ismeretes színházi sikertényezõjén, szinte mindahányan egyénítve, érdekes individuumokként léptek elénk - még a kórus soraiból is. A két testvért alakító Oláh Marcell és Katona Dóra, valamint a pukkancs Brundibárt - Kovács Krisztiánra emlékeztetõ, elementáris modorban - megformáló Õszi Balázs mellett, ilyen volt például a rolleres, tányérsapkás Rendõr, azaz Kelemen Viktor, vagy a Macskában az éjszakai pillangót is felvillantó Czahesz Zsófi. A díszlet- és jelmeztervezõ Zeke Edit éppúgy jól szolgálta a játékot, akárcsak Novák Eszter, aki rendezésének elemi pajkosságával a bakikon és botlásokon még menthetetlenül és üde romlatlansággal össze-összenevetõ gyerekek ideális játszótársának bizonyult.

Aminthogy játszótárs volt a színpadi cselekmény útjából vezénylés közben ki-kitérõ, s néha a gyerekek közé kuporodó Fischer Iván is. Egy teljes produkcióért felelõs, s roppant tudatos mûvész számára persze lehetetlenség mindenestül visszagyerekesedni, s a komoly fölnõtt nézõknek sem könnyû reflektálatlanul átélni a kisded mese cselekményét. Ám azért érezhetõen a sokat tapasztalt publikum és a jeles karmester is csakúgy szívesen hitte volna a Rajk Judit magyarította szöveg fordulatát: "Tejben a boldogság, / Tejben a vigasz."

Szász István írása a Népszava 2009.szeptember 12-i számában:

Csak csendesen muzsikálni

A két sor, „nem akartunk kiabálni / csak csendesen muzsikálni” a Mahler-fesztivál nyitónapján a Mûvészetek Palotájában bemutatott gyermekoperából az Auschwitzban huszonöt évesen meggyilkolt cseh zeneszerzõ, Hans Krása Brundibárjából van. Én úgy érzem, és talán mindenki, aki e megrendítõ napnak – zenei és nem csak zenei ünnepnapnak – részese volt, a maga módján igenis kiáltani akart s kiáltott is –, hogy aztán van-e Budapesten vagy szerte e széles hazában, aki még meghallja e kiáltást, ezt nem tudom.

De menjünk sorjában…

Azt, hogy Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar évrõl évre nagyszerûbb produkciókkal örvendeztet meg bennünket, megszoktuk – elvárjuk, hogy ez így legyen. De hogy ez a szokásos hangversenytõl merõben eltérõ est itt, Pesten, 2009 õszén egy nagyon aktuális pillanatban megtörténjék – erre nem számítottunk. Fischer Iván direkt módon sohasem politizál. De produkciói, mûvészi magatartása egy többé-kevésbé erkölcstelen világban, egy emberi és polgári tartásában megroppant Magyarországon a szó nemesebb értelmében politika, iránymutatás, tanítás, misszió. A megnyitó- est megnyitójában errõl beszélt a jobboldal által az elsõ számú hazaárulónak kikiáltott Kossuth-díjas írónk, Spiró György, aki elmondta: micsoda megdöbbenés volt számára Bartók Magyarország fasizálódása elleni tiltakozásul emigrációba indulása elõtt adott legutolsó, 1940-es hangversenyé­nek közönsége. Egy kinagyított fotón találkozott ezzel a publikummal, s neki úgy tûnt, a nézõtéren csupa szép ember, csupa „jó arc” van. Spiró csak célzott arra, hogy fogyatkozóban vannak a „ jóarcú – jólelkû – emberek” – de – zárta szavait – azért még vannak…

Az esten egyetlenegy mû szerepelt, az említett Hans Krása Brundibár címû gyerekoperája. Megpróbálom olyan hûvösen elmagyarázni e gyerekopera történetét, mint ahogy Fischer karnagy tette. Tehát. A nácik mindenhol, ahol megjelentek, haláltáborokat állítottak fel. De közben úgy gondolták, hogy a mindig ostoba, gyáva, befolyásolható nagyvilágnak – a Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges országok számára – szükség van egy mintatáborra. Ez lett a csehországi Terezin. Még filmet is készítettek róla – és szerdán este a Mûvészetek Palotájában a náci hazugság e szörnyûségét le is vetítették –, hogy milyen jól élnek itt a zsidók; hogy sportolnak, szellõs munkahelyeken dolgozgatnak, a kultúrélet csak úgy pezseg, opera-elõadásokat tartanak. Ez tényleg így volt. Ahányszor a Vöröskereszt felkereste a terezini mintalágert, az SS kitakarított. Az éhezéstõl, brutális bánásmódtól agyonkínzott haldoklókat Auschwitzba vitték, a tábort kicsinosították, a barakkok ablakába még muskátli is került, és opera-elõadás is volt, többek között ötvenötször adták elõ a Brundibárt. A táborban rengeteg gyerek volt, több mint tizenötezren, közülük tizennégyezret elpusztítottak (Terezin több mint 139 ezer foglyából a felszabadulást mintegy kétezren élték meg). A lélegzet a szó szoros értelmében megakadt mindannyiunkban, mikor Fischer Iván a nézõtérrõl egy idõs urat a színpadra léptetett. Õt most úgy hívják: Simon Segali. 1944-ben Székely Lacika volt, és az év májusában egy razzián az utcáról vitték a deportálóvagonba, amelyben foglyok harmada már meghalt, mire Terezinbe érkeztek. Neki szerencséje volt, szépen énekelt, ennek köszönhette életét, bevették a Brundibár-produkcióba. Az operát Krása még Prágában kezdte komponálni, de a hangszerelést és a siralmas körülményekhez való alkalmazást már Terezinben fejezte be. Az SS-parancsnokság meg kimondottan ambicionálta, hogy mielõbb elõadás is legyen az operából.

A Brundibár története nagyon egyszerû. Egy testvérpár, Anyinka és Pepicsek bemegy a városba, hogy a lázbeteg anyácskának gyógyszerként friss tejet szerezzenek. Pénzük nincs, a városi piac emberserege, a friss kiflit áruló péktõl a fagylato­sig, ellenségesen fogadja õket. De a legveszekedettebb a piac koronázatlan királya, a nagyhangú Brundibár, a kintornás. A verklis el akarja ûzni a testvéreket, de azok makacsul maradnak. Anyinka és Pepicsek kitartása megfordítja a közhangulatot. Jellemzõ módon elõbb az állatok, a madarak, a környék macskája, kutyája, aki, mint énekli, „a kutyahûség kötelez”, a testvérek oldalára állnak, és aztán lassan mindenki velük van. Brundibár már hiába nyaggatja verklijét, hiába erõszakoskodik, a vidám sereg indulóként pattogó kórusa elnyomja a gonosz verklis hangját.

Semmi nem emlékeztet a muzsikából arra, hogy a szó szoros értelmében a halál kapujában születik, a mû vidám életereje nemcsak a nagyon is Hitlerhez hasonló Brundibárt gyõzi le, hanem magát a pusztulást is. Amit a Budapesti Énekes Iskola, a Magyar Rádió Gyermekkórusa és az Operaház Gyermekkórusa tagjaiból verbuválódott kis mûvészek produkálnak, az egyszerûen fantasztikus. Bizonyára Fischer karnagy szuggesztív betanítása kellett, de még így sem érthetõ – vagy talán lélektanilag nagyon is – a felszabadult vidámságnak, a boldog hevületnek az a kirobbanása, amit a gyereksereg produkál. Gyõzelmi muzsika ez, a gyerekek minden idõk, a legszörnyûbb korok gyerekei is legyõzik a világ Brundibárjait, és a pompázatos és diadalmas zárókórus nemet mond annak a valóságnak, hogy a terezini tábor csaknem minden gyerekét és az opera úgyszólván minden szereplõjét a nácik meggyilkolják. Meggyilkolják a zeneszerzõt is, meggyilkolnak mindenkit, de a muzsika üzenetével, azzal, hogy „nem akartunk kiabálni, csak csendesen muzsikálni”, a Brun­dibárok nem tudnak mit kezdeni. Megrendülésünknél csak a nagyszerû est életüzenete volt több, magával ragadóbb.

Malina János kritikája a Revizor kritikai portálon:

Joggal mutatott rá Fischer Iván a Hans Krása Brundibár címû láger-gyermekoperája elõtt mondott bevezetõben a darab rendkívül szélsõséges érzelmi holdudvarára. A szituáció, amelyben a darabot a theresienstadti díszlágerbe zárt felnõttek és gyerekek elõadták, maga volt a tömény iszonyat. Tömény iszonyat a mûvészi megnyilvánulás nyújtotta belsõ menedék ellenére, hiszen rettenetes lehetett minden elõadás után visszazuhanni a valóságba. Hogyan lehetséges, hogy maga a fesztiválszínházban megtartott elõadás a bevezetõ korabeli képsorok és a meghívott túlélõnek, az utolsó 1944-es elõadás résztvevõjének az iszonyatos múltat felidézõ – igaz, humorral szelídített – visszaemlékezése ellenére olyan zavartalan derût sugárzott, amely átragadt minden jelenlevõre? Talán azért, mert minden mese, amelyben a Jó legyõzi a Rosszat – mágia; és ha a mese hiteles és mûvészi, akkor a mágia még a múltra is visszasugárzó erejû lehet.

A Brundibár, Hans Krása és Adolf Hoffmeister gyermekoperája, vagy talán inkább gyermekoperácskája (amely amúgy eredetileg még a háború elõtt készült) mindenesetre hamvas és bájos mesejáték. A Fischer Iván vezette Fesztiválzenekar, a Budapesti Énekes Iskolának, a Magyar Rádió Gyermekkórusának és az Operaház Gyermekkarának a szólistái, a rendezõ Novák Eszter és az elõadás minden további létrehozója pedig maximális igényességgel és szeretettel dolgozott azon, hogy az idei Mahler-ünnep elsõ produkciója ugyanolyan színvonalat képviseljen, mint akármelyik Mahler-elõadás. A fõszereplõ persze a kórusban éneklõ vagy valamelyik meseszerepet megformáló gyerekek izgalma, lelkesedése, tehetsége, öröme és játékossága volt, ez tette az elõadást valóságos élménnyé. Novák Eszter rendezése a legjobb értelemben volt észrevehetetlen, mert egészen magától értetõdõen varázsolt elénk egy félig reális mesevilágot rendõrrel és fagylaltárussal, mesebeli szegénységgel és beszélõ, jóságos verebekkel, s egyben maximális teret és inspirációt adott a szereplõknek ahhoz, hogy kis szerepeikben megmutathassák valódi – gyermeki – egyéniségüket.

Világos, hogy a gyermekszereplõk nem igazi énekesek és nem igazi színészek, s teljesítményüket komoly képpel, egyenként értékelni súlyos aránytévesztés volna. Az egész úgy volt igazi, ahogy volt. Azért azt mégsem álljuk meg, hogy halkan ne tegyünk említést a címszereplõ negatív hõs, a zeneszolgáltatási monopóliumát foggal-körömmel védõ kintornás, Brundibár (magyarul: dongó) alakítójáról, Õszi Balázsról, akinek valódi színpadi kisugárzása volt, mint egy bonvivánnak, vagy a Kutya, Husz Krisztián érettségérõl, valamint a Fagylaltárus, Kertész Márton elmondhatatlan bájosságáról.

Ez lehetett a titka – nem egyszerûen a nagy sikernek, mert persze az volt –, hanem annak az euforikus jó érzésnek, amit az elõadás kiváltott. Mert azért ez a kedves operácska nem ér nyomába – példának okáért – Ránki György gyermekoperáinak, s bizony Rajk Judit fordítása sem volt igazi remeklés prozódiai és verseléstechnikai szempontból (éppen Ránki mûvei bizonyítják, hogy egy gyermekopera is lehet roppant igényes ebbõl a szempontból). De Fischer és Novák azáltal, hogy komolyan vette a darabot, és igazi alkotó energiát fektetett bele, sikeresen hozott létre egy mikrokozmoszt a gyermekelõadók számára, s abban õk már könnyedén megtették a magukét. Az õ tiszta örömük pedig azt jelenti, hogy az egykori alkotók és elõadók értelmetlen, iszonyatos pusztulásuk ellenére valamilyen módon mégiscsak tovább élnek, léteznek, sõt halhatatlanná váltak, ha tetszik, õk a végsõ gyõztesek. A két testvér, Anyinka és Pepicsek legyõzte Brundibárt.

Martin József írása a Vasárnapi Hírek szeptember 13-i számában:

Gyerekopera a halál elõszobájában

Úgy énekeltek a theresienstadti koncentrációs láger kis foglyai, hogy soha nem tudták, mikor jönnek értük, s hiába voltak gyerekemberek, minden bizonnyal tudták vagy legalább sejtették, mi vár rájuk.

Az 1899-ben született Hans Krása cseh zeneszerzõ nem az egyetlen a múlt századi szerzõk között, akinek mûvét táborlakók adták elõ, s aki végül maga is gázkamrában lelte halálát. Brundibár címû meseoperáját eredetileg Prágában mutatták be, innen „emelték át” a Csehszlovákiát megszálló nácik a kirakatlágerbe, vagyis az ausztriai Theresienstadtba, hogy itt propagandafilmet készítsenek a foglyok kulturális életérõl, ily módon is megtévesztve országot-világot, lám, a Führer vezényletével külön város épül a zsidóknak, ahol – íme – még operát is elõadnak. Ez az abszurdan ördögi háttere a rövid, jó félórás dalmûnek, amelyet körülbelül egy- tucatnyi zenekari taggal adnak elõ, s amelynek összes szerepét gyerekek alakítják. A mese nagyon egyszerû, könnyen követték a Mûvészetek Palotájának Fesztivál Színházában a legifjabb korosztályok, tágra nyílt szemmel figyelték, amint két testvér – Anyinka és Pepicsek – tejet próbál vinni beteg anyukájuknak. Elõször nem sikerül ez, mert nincs pénzük, bezzeg a címszereplõ Brundibárnak, a kíntornásnak van, s a jellegzetes bajuszú verklis azt hiszi, minden rendben, a testvéreket el lehet zavarni. De másnapra minden megváltozik, fõleg a veréb, a macska és a kutya közbenjárására a hangulat megfordul, a testvérek énekét most már örömmel hallgatja a gyereksereg és a piaci népség, s kedves, lendületes harci induló adja tudtul, hogy sikerült Brundibárt legyõzni, összegyûlt a pénz, a két testvér meg tudja immár venni a gyógyító erejû tejet. Akkor ott, 65 éve a láger sok ezer gyereklakójának fogalma sem lehetett arról, meddig tart a fogság, hány nap még az élet. Csak találgatni tudjuk, mit jelenthettek nekik Krása közvetlen, kedvesen csengõ dallamai, mit az egyszerûen gördülõ cselekmény, amelynek végén a gonosz Brundibár elbukik. A mai óvodások és kisiskolások – fõleg Fischer Iván értõ magyarázata és Novák Eszter stílusos rendezése – nem kapnak többet a gépesített embertelenség borzalmaiból, mint amennyit koruk szerint elviselnek, a felnõttek számára viszont az ártatlanul formálódó cselekményt és a könnyen befogadható muzsikát torokszorító élménynyé formálta a történelmi iszonyat, Auschwitz megelevenedõ kísértete.

Az idei Mahler-ünnep keretében elhangzott gyermekopera zenei apparátusát Fischer Iván irányította: a Budapesti Énekes Iskola kórusa, az Operaház és a Magyar Rádió gyermekkarának ifjú, széptehetségû, odaadóan éneklõ szólistái, valamint a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaiból alakult együttes a további elõadásokon minden bizonnyal ugyanúgy leköti és székükhöz szögezi az ifjú zenehallgatókat, mint szerdán a Mûvészetek Palotájában. Volt ennek az estének még egy eseménye, amely a felnõtt közönségre szinte rárobbantotta a meglepetést, az életben maradás megfejthetetlen titkát, a tömeges emberirtás történelmi tudatát, s a hitem szerint örökkön-örökké elõbukkanó kérdést, hogyan, hogyan is történhetett meg mindez. Ezt a gyötrõdõ tûnõdést a 77 éves Simon Segali, az egykori tizenkét éves Székely Laci megjelenése hívta elõ, aki Fischer mikrofonja elõtt elmondta, miként énekelt kóristaként a theresienstadti elõadásokon, s hogyan látta viszont az épületet, sõt a valahai díszleteket a közelmúltban, amikor izraeli otthonából Európába jõve fölkereste rabsága egykori színhelyét.

Köszönet mindenkinek, aki közremûködött abban, hogy ezen az estén a kicsik úgy tudták megsejteni a mese és a zene erejét, hogy közben a felnõttek a maradandó megrendülés katartikus élményében részesültek. A gonosz brundibárok egyszer legyõzetnek. Mégis, mindenek ellenére.

A Café Momus internetes zenei portál (- dni -) szeptember 16-i írása az opera elõadásáról:

Sajnos az idei MahlerFest alkalmából csak két koncertre volt módom ellátogatni. Mentségem van ugyan, de vigaszom nincs. De hát, mit tehettem volna, ha egyszer nem volt több produkció...

Ez az egyik fõ furcsasága a Fesztiválzenekar Mahler Ünnepének. Itt sem halljuk a mester több mûvét, mint egyébként, és ezt akkor is fájlaljuk, ha Fischerék mûsorpolitikája rendszerint pótolja a réven, amit elvesz a vámon. A jó szülõ gondosságával felügyelik a szellemi táplálékot, és csak akkor kapjuk meg, amit szeretünk, ha elfogyasztottuk azt is, ami hosszabb távon szolgálja a javunkat. Több okból is nagyra értékelem ezt a hozzáállást (már azon kívül, hogy nekem is van négy gyermekem), de a legfontosabb az a gondolat, hogy nem oly régen még maga Mahler is nehezen megközelíthetõ és idegen újdonság lehetett. (De erre majd még visszatérünk.)

2009.szeptember 9.
Fesztiválszínház
Budapesti Fesztiválzenekar
Közremûködnek: gyermekszólisták
Rendezõ: Novák Eszter
Vezényel: Fischer Iván

Idén a Mahler Ünnep központba állított szimfóniája mellett Hans Krása Brundibár címû gyermekoperáját nézhettük meg. A mû keletkezéstörténete eléggé ismert, több ismeretterjesztõ tévémûsor és egyéb tanulmány is foglalkozott a theresienstadti „Potemkin” várossal.

Maga a zene meglepõen összetett, komoly kihívás lehetett hangszereseknek, és a közremûködõ gyerekeknek. Talán Kurt Weill stílusára emlékeztet, mindenképpen a két háború közötti Berlin színházaiban elterjedt zenei világon alapul, de a szellemesebb, izgalmasabb fajtából. A hangszerelést a kényszer diktálhatta. A kirakatként mûködõ koncentrációs táborban sem lehetett tudni, hogy milyen hangszerekre sikerül szert tenni, mégis teljesen adekvát, tartalmas a zenekar: zongora, gitár, klarinét, harmonika és egy – többnyire szordínóval játszó – trombita társul a néhány fõbõl álló vonóskarhoz. Színes, telt volt hangzás, olyasmi, amivel Stravinsky – állítólag szintén kényszerbõl – már kísérletezett az elsõ világháború alatt és után.

A Budapesti Énekes Iskola növendékeibõl és a Magyar Rádió Gyermekkórusából válogatott szereplõk profikat megszégyenítõ teljesítményt nyújtottak. Sem bizonytalanság, sem lámpaláz nem érzõdött, nyilvánvalóan felhõtlenül élvezték, amit csináltak.

Mi nézõk csak azért nem, mert sajnos akármennyire jó a darab, akármilyen ügyesek az elõadók, képtelenség elfelejteni, hogy maga a szerzõ és az eredeti bemutató szinte teljes szereplõgárdája a világtörténelem egyik legaljasabb diktatúrájának áldozata lett.

Ezért a Brundibárt nem tekinthetjük gyermekoperának – ez mementó, és abból is a legfájdalmasabbak közé tartozik. (...)

A Papíruszportálon (szabói) szeptember 17-i kritikája "Gyermekopera a halál torkából" címmel:

Az ötödik Budapesti Mahler Ünnep mûsorára tûztek egy operát, ahogy korábban is, szerepelt egy szimfónia, idén a VI., és elhangzott egy erre az alkalomra, felkérésre írt mû. Sajnos, idén is csak két koncertbõl állt a sorozat, tavaly Matthias Goerne betegsége miatt lett rövidebb az ünnep, idén eleve két alkalmat hirdetett meg a rezidens Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván. Az idei Mahler-ünnep elsõ elõadásán Hans Krása Brundibár címû gyermekoperáját hallhatta a Fesztivál Színházban megjelent közönség.

Hogy egy ilyen rövid mû, melynek zenei kvalitásai nem a legkiemelkedõbbek, miért nem matinémûsoron szerepel, ahhoz ismerni kell keletkezésének, betanulásának, elõadásának a történetét. Nem a hétköznapi világ szülötte a Brundibár, nincsen szabályos zenekar, alig volt díszlet a szerdai elõadáson, mégis megérintette a szívet.

A Brundibár az európai történelem legsötétebb napjaiban született, egy mintagettóban, Terezínben. Ide látogattak el többek között a Vöröskereszt tagjai, hogy ellenõrizzék a fogság ellenére megtarthatott emberi méltóságot, a németek fennen hirdették, hogy itt még a kultúrára is jut energia, pénz, kíváncsiság. Ebben a Mustersiedlungban, mintagettóban volt könyvtár, iskola, színházi elõadás – és áldozatok. Elõrelátóan dokumentálták is a kulturális eseményeket, így a Brundibár korabeli elõadásából fennmaradtak részletek. Ezt a propagandafilmet láthattuk mi is, Fischer Iván bevezetõ szavai után, melynek címe is sokatmondó; Terezín, a Führer várost ajándékoz a zsidóknak. Hogy 1943-ban, mikor Terezínben bemutatták az operát, miért nem hitte el a világ a szóbeszéd ellenére, hogy megsemmisítõ táborok igenis léteznek, egyetlen magyarázat lehetséges: képtelenségnek tartották, hogy ilyesmi elõfordulhasson.

A cseh-zsidó származású Hans Krása szép jövõ elõtt állt, egyik operáját Széll György mutatta be. Krása a lágerban halt meg, sok társával együtt (egy korábbi Mahler-ünnepen az életét szintén táborban végzõ Viktor Ulmann operáját mutatta be a Fesztiválzenekar). A Brundibár története a szomorú felhangok ellenére – a két gyerek, Pepicsek és Anyinka tejet venne beteg anyjának, de pénzük nincs, így tej sem – mégiscsak az összefogás erejét szimbolizálja, legyen szó koncentrációs táborban alkotóról, vagy könnyebb körülmények között élõkrõl.

A propagandafilm vetítése után Fischer Iván színpadra szólította Simon Szegelit, aki maga is az elõadás egyik szereplõje volt Terezínben. Lacika, ahogy akkor hívták, merészsége miatt kerülhetett a kórustagok közé, hiszen tudott egy kicsit tótul. Rendkívül színesen mesélte el élményeit, akkor megfogalmazódott gondolatait – tudták, hogy mi várhat rájuk. A már nem fiatal Simon Szegeli hatalmas életöröme példa lehetne.

A rövid gyermekopera szereplõi élvezetesen játszották-énekelték a darabot a jelzésszerû díszletek között. A két testvért alakító Oláh Marcell és Katona Dóra megható pillanatokat szereztek – különösen a második kép egyik jelenetében, amikor a mindent feledtetõ álmot várták. A Brundibárt alakító Õszi Balázs elementáris kintornás volt, gonosz, pöffeszkedõ, velejéig romlott figurát alakított. Piaci hangulatot kaptunk a két tejesembertõl, Darázsi Pétertõl, Lipovetz Pétertõl, a fagylaltárus Kertész Mártontól és a péktõl, Schuch Dánieltõl. A jelmezek roppant egyszerûek voltak, egyedüli harsány színként a Macska lila tollboája pompázott kissé frivolan. Fokozta a hangulatot a több-kevesebb apró botlás, a földre esett kiflit sokáig nem merték felvenni a gyerekek. A több együttes tagjaiból álló kórus szépen szólt, a színészi játékot is élvezhette a közönség. A szabálytalan felállású zenekart Fischer Iván vezényelte, a tõle megszokott vehemenciával, sokszor szinte a gyerekek közt volt.

Fischer Iván és a közremûködõk a közeljövõben többször elõ fogják adni a gyermekoperát.

Bóka Gábor szeptember 16-i írása az Opera-Világ internetes portálon:

Kíváncsi vagyok, hány nézõnek jutott volna eszébe, hogy megrendüljön a látottaktól-hallottaktól, ha semmit sem tud a Brundibár címû gyermekopera keletkezési körülményeirõl. Merthogy a közönség nagy része megrendülni ment a Budapesti Mahler Ünnep újabb operabemutatójára: a két évvel ezelõtti katartikus élmény, Viktor Ulmann Atlantisz császára címû darabjának magyarországi bemutatója valóban torokszorító élmény volt, nemcsak a keletkezési körülmények (az opera a terezíni koncentrációs táborban íródott), de azoknak darabbeli vetületei miatt is. Az Atlantisz császára témája valóban élet és halál, a kis együttesre komponált kamarajáték a legvégsõ kérdéseket boncolgatja. Ezzel szemben a Brundibár másféle élményt kínál, s hogy az este végén mégis megrendülve távoztunk, nem biztos, hogy magának a darabnak köszönhetõ.

Nem mintha azzal bármi baj lenne, sõt: a Brundibár biztos ízléssel, kellõ humorral, egyszerû, de igényes zenei nyelven megírt gyermekdarab, s ez cseppet sem elhanyagolható, ha arra gondolunk, milyen kevés is a valójában gyermekeknek szánt értékes dalmû. Márpedig ez a zene, ha nem is éri el Britten Kis kéményseprõjének ihletettségét és míves kidolgozottságát, vagy éppen Ránki (legutóbb gyerekdarabként tálalt, noha eredetileg felnõtteknek szóló) Pomádéjának zenei és hangszerelési ötletparádéját, nem kevés ínyencséget tartogat számunkra. A történet tökéletesen megfelel a célközönségnek: a jó és a rossz örök harcát és a jók gyõzelmét meséli el kedvesen bájos formában, olykor csehesen ironikus felhangokkal. (Itt jegyezzük meg: az irónia tökéletesen érezhetõ Rajk Judit mûfordításán is, nyilván ennek köszönhetõ számos operából, operettbõl ismerõs szófordulat bájos elcsavarása. Ugyanakkor a szöveg hatását erõsen rongálja a sokszor botladozó prozódia.) A zene élvezetes, tele fülbemászó dallamokkal. Az elõadó-apparátus, ahogy azt az Ullmann-darab esetében is regisztrálhattuk, persze a terezíni körülményekhez alkalmazkodóan takarékos, de Krása még így is erényt tud kovácsolni a szükségbõl – a macska megszólalásait kísérõ „nyávogó” hegedûmotívum például telitalálat.

Krása operája emellett csak és kizárólag gyermekszereplõk számára íródott, vagyis a felnõttek nem viszik el a ziccerszerepeket: az általam ismert gyermekdarabok között így a Brundibár az egyetlen, amiben valóban csak és kizárólag a gyermekeké a fõszerep. Ennek elõnyei mellett persze buktatói is lehetnek: az elõadás minõsége erõsen függ attól, hogy találnak-e megfelelõ képzettséggel, de ami ennél több: kisugárzással rendelkezõ gyermekszereplõket, akik a cseppet sem könnyû feladatot jelentõ, igényes szerepeket (gyermekeket, felnõtteket és állatokat) valóban személyiségük súlyával tudják hitelessé tenni. Nos, jelen esetben a Budapesti Énekes Iskola, a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa és az MR Gyermekkórusa tagjaiból összeállt a megfelelõ csapat, amiben korrekt és emlékezetes alakítások sora okozott örömet a nézõteret megtöltõ nagyrészt felnõtt közönségnek (a délutáni elõadáson a hírek szerint még a gyermekek voltak többségben). A címszereplõ, Õszi Balázs szerethetõen formálja meg a gonosz, önzõ kintornást: miközben lelkesen szurkolunk ellene, nem tudjuk nem szeretni. A Macska szerepét éneklõ Czahesz Zsófi nagyszerûen egyesítette magában a Macska kislányos és már-már dizõzös vonásait. Kutyaként Husz Krisztián visszafogottsága tûnik fel: õ a kevés, ám jellemzõ erejû rendezõi gesztus tökéletes megvalósításával teremt figurát. Anyinka és Pepicsek, a két fõszereplõ egyszerûbb figurák, mint a vásártéren megismert többi szereplõ: Katona Dóra és Oláh Marcell nem is játszották túl õket, éppen annyit adtak hozzá magukból, amennyi szükséges volt. Kelemen Viktor bájosan esetlen Rendõre már megjelenésével is belopta magát a szívembe; de a többi szereplõnek (Kincses Krisztina és Rozmán Ábel Verebeinek, Darázsi Péter és Lipovetz Péter Tejesembereinek, Kertész Márton Fagylaltárusának és Schuch Dániel Pékjének) is jutott egy-egy emlékezetes pillanat.

Novák Eszter rendezése megfelelõ közeget teremtett a darab számára. Legfõbb erénye, hogy a darabból indult ki, s nem próbált belemagyarázni olyasmit, ami abban nincs benne, de amit a keletkezés tragikus körülményei miatt szívesen beleérzünk. A játéktér (díszlet és jelmez: Zeke Edit) szinte üres színpad, melynek hátterében ül az énekkar, ahonnan egyesével lépnek elõ a fõszereplõk. Néhány szék, egy emeletes ágy és pár hordozható eszköz pillanatok alatt nyüzsgõ vásártérré tudja változtatni a majdnem üres színpadot. A jelmezek jellemzõ erejûek, ugyanakkor nem akarnak kis felnõtteket varázsolni a gyermekekbõl. A rendezés sem törekszik arra, hogy olyasmire kényszerítse a szereplõket, ami idegen az életkoruktól, s ezzel összefüggésben arra sem, hogy a felnõtteket és állatokat a maguk reális valójában kívánja utánozni. Különösen tetszik az állatfigurák színpadon mindig problematikus megjelenítése: a Kutya például egyszerû barna bundában és szõrmesapkában van, s olykor jellegzetes mozdulattal megvakarja a fülét – mindössze ennyi jelzi, hogy õ most kutya, de kell-e ennél több, hogy a nézõ kapcsoljon, mirõl is van szó?

A színpadi játékban olykor tevékenyen részt vevõ (például reggeli tornát vezénylõ) Fischer Iván ihletett játékra inspirálta a Budapesti Fesztiválzenekar mûvészeit. Ám a darab vezénylése mellett egyebet is tett: bevezetõjében kontextusba helyezte Krása dalmûvét. Ami az elõadásból (nagyon helyesen) kimaradt, lévén a darabban sincs benne, az a bevezetõ rövidfilmben feldolgozásra került: a nézõk itt értesülhettek Terezín ellentmondásos világáról, az ott zajló kulturális életrõl és az egykori alkotók és elõadók felfoghatatlan, tragikus sorsáról. Jelen volt egy terezíni túlélõ, hajdan a Brundibár kórista-szereplõje, az Izraelben élõ, magyar származású Simon Szegeli, az egykori Székely Lacika is. Jelenléte és rövid, érzelgõsségtõl mentes emlékezése az élvezetes operaelõadást magasztos kulturális tetté avatta.

Budapesti Fesztiválzenekar
2009. december 29