A csaknem két évtizedes hagyományt folytatva idén is a Hősök terén rendezett nagyszabású, ingyenes szabadtéri koncerttel zárult a Fesztiválzenekar budapesti koncertévadja. A teret megtöltő, sokezres közönség ezúttal Schubert 9.szimfóniáját hallhatta Fischer Iván vezényletével.
A Revizor kritikai portálon Kolozsi László írása a koncertről:
A nagyság átka - a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Hõsök terén
A Budapesti Fesztiválzenekar és vezetője, Fischer Iván minden évben, a Budapesti Búcsú napján hangversenyt ajándékoz a nagyközönségnek. A Hősök terén kihangosítva elhangzó művek eleddig olyan darabok voltak, melyeknek legalább részleteit ismerhették a nem csak az ajándék papírszékért a térre zarándoklók. Fischer Iván választásait a dörgő taps, a papírszéket kocogtatók hada igazolta. A klasszikus zene sikerdarabjainak egyes részleteit dúdolva vonult el a zenével feltöltődöttek serege a Kodály körönd felé.
Kötve hiszem, hogy Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniáját fejből dalolta volna akár csak a töredéke is a népes számú közönségnek. Még ha igaz is, hogy Franz Schubert műveinek alapegysége a dallam, e szimfónia dallamai nem olyan könnyű lejtésűek és könnyen rögzülőek, mint egy Mozart-szimfónia, vagy egy népszerűbb Beethoven-szimfónia dallamai. Fischer Iván ráadásul nem a dallamokra, hanem a könyörtelenül ismétlődő, már-már a megrögzöttség benyomását keltő motorikus kíséretre irányította a figyelmet.
Amit minden más esetben az előadás erényeként említenék meg, most kénytelen vagyok a mű elfogadtatását, megértetését nehezítő mozzanatnak betudni. Így azt is, hogy Fischer a mű egészét átlátva alkotta meg előadói koncepcióját, és azt is, hogy nem a dallamokra, hanem a szimfónia dinamikájára fektette a hangsúlyt. A műnek ez a majdnem kifogástalan (kissé száraz) előadása csak arra nem volt tekintettel, hogy a hallgatók száma meghaladja az ötezret is, és tömegestül vannak, akik nemhogy a Schubert-mű számozásának problémájával nincsenek tisztában, de magát a kompozíciót sem igen hallották még soha.
Mindazonáltal azok, akik figyelmüket össze tudták szedni – és nem gázolt bele abba egy kósza biciklis –, remek koncertet hallhattak. A Brahms számozása szerint Hetedik (Brahms nem vette figyelembe a töredékeket), de a mai angolszász zenetudomány szerint Kilencedik C-dúr szimfóniát sokáig úgy játszották, mintha ez lett volna Schubert hattyúdala, az utolsó nagy mű. Maynard Solomon egyértelművé tette, hogy az az 1825-ös szimfónia, melyet Schubert a leveleiben említ és gmunden-gasteini nyaralásának idején írt, nem egy elveszett mű, hanem ez a Nagynak aposztrofált szerzemény. A Nagy jelzőt azért akaszthatták – méretes súlyként – e kompozíció nyakába a kortársak, mert igazolva látták e művel, hogy arról, amiről nem lehet szavakkal szólni, a zenével igenis lehet.
A nyitány (alpesi) kürtös hívószava mintha egy természet-költemény invokációja lenne, és a munka beteljesítéséhez az istenek segítségét kérné. Bár e zene fokozottan igazolja azt a Schubert kapcsán is gyakran emlegetett gondolatot, hogy a fajsúlyos zene csak szomorú lehet, Fischer Iván nem a végső, életről való lemondás zenéjeként adta elő a szimfóniát. Hanem úgy - kapcsolódva a bevezető taktusokhoz -, mintha egy eposz zenéje lenne. A hangzásarányokat is ennek megfelelően, nagyon pontosan dolgozta ki.
Az előadás formai tisztasága sajnos a sajátos környezetben kevésbé érvényesülhetett. A tételek belső elrendezése és egymáshoz viszonyított súlya egy átfogó léptéknek és a koncepciónak rendelődött alá. Fischer Iván a koncert végén azt mondta, hogy bár Schumann, a mű felfedezője – aki szerint nem is ismerjük Schubertet, ha nem ismerjük e művet – a kompozíciót mennyei hosszúságúnak (himmlische Länge) nevezte, ő és zenekara inkább rövidnek találta azt. Az első, Andante tétel kürtszólója után a basszus pizzicatók gyönyörűen, egységesen szólaltak meg, a végkifejletig sodorva magukkal a témát. A főtéma triolás-repetitív ismétlődő motívumai már az első tételt kirobbanó energiával töltötték meg, köszönhetően a ritmus erőteljes artikulációjának, vagyis a mindvégig feszes, katonás, (nem csak a Scherzóban) indulós, elszántan menetelő tempónak. A második tételben a pianissimo megszólaló trombita különös, túlvilági fényt idéző színt kevert a hangzásba. A hangszerek és hangszercsoportok szólói dermesztő pontossággal csendültek fel. Különösen a fuvolák és klarinétok szólaltak meg érzékenyen. Az utolsó tételnél a roppant kényes – nagyon könnyen téveszthető – pontozott ritmusokat perfekt módon játszotta el a zenekar.
Fischer nem dirigált bele a műbe felesleges indulatokat, nem akart színezni, nem áldozott hangulatoknak: interpretációjában a mű a Kimondhatatlan megjelenítésére tett kísérlet. Nagy mű nagy előadása, az erre kevéssé alkalmas helyen. Ráadásként pedig egy könnyed tánctétel következett, melyet a közönség hangos megkönnyebbüléssel fogadott.
